Klinghammer István professzor recenziója Huszti Péter Kik vagytok, hé! című könyvéről.
Ilyen neveletlenül legfeljebb csak rektorokra szoktak ráförmedni nagyratörő titánok a felsőoktatási perpatvarokban – mondja nejem rosszallóan – a blickfangosnak szánt címadás láttán.
No, de Huszti Péter hosszú ideig rektor volt, egyetemi tanár, és különben is ő kezdte nagyszerű regényének címválasztásával… – védekezem. Egyébként sem megbántani, hanem méltatni kívánom, de figyelmet felkeltően kell elkezdeni a könyv bemutatását.
A közel háromszáz oldalas könyv egy nagy ívű életpálya emlékeinek gyűjteménye: elbeszélés, emlékezés, értékelés, megfigyelés, anekdota, életigenlés és életfilozófia szőttese. A könyvbe foglalt történetek, emlékszilánkok stílusa egy gondolkodásban is elegáns alkotó ember értelmen és érzelmen átszűrt bölcs humorát és öniróniáját tükrözi.
A Kik vagytok, hé! című gyűjteményes írásában azokat kérdezi a színművész szerző, akiknek bőrébe bújt, akiknek életét élte a színpadon – úgy, hogy személyiséget adott nekik. Othello, Jago, Kálvin János, Szervét Mihály, Abélard és Lear, Armado és Böffen Tóbiás a megszólított.
Embert próbáló mesterség a színészet. Az író szöveget ad, remekművet vagy feledhetőt, és a leírt sorokba rejti az általa elképzelt figurát. Ebből kell a színésznek kibontani a megformálandó személyt, ésszel és érzelemmel. A színdarab pedig csak akkor hat, a szerep akkor éri el hatását, ha a színész a megjelenített személy habitusáról, a korról és környezetről a szándékolt képzetét át tudja adni a nézőnek, és a néző azt a tudatképében el tudja helyezni. A színész szándékolt képzetének pedig csak alapját adják a „nem-látható” leírt szavak. Erre építkezik, formál külsőt és jellemet, ő „láttatja” a szerepet, ezért az életre keltett látható figura már ő maga…
„A fejmosást végighallgatta a szomszéd asztalnál kávézó Greguss Zoltán.
Ne szarjatok be – harsogta –, baromi jók vagytok!
De hallottad, Zotyó – mondta [Zenthe] Feri –, az író háborog.
Háborog, háborog, mondjátok meg neki, ha sokat kekeckedik, eljátsszátok a darabját úgy, ahogy megírta.”
A színész együtt él szerepeivel, a hozzátartozójává válik, akinek a bőrébe bújt. És rájuk ismer a világban, bárhol is jár. Ráismer egy-egy gesztusra, egy mosolyra, egy mozdulatra. De a színész életet élvező, élményeket gyűjtő polgárember is. Az elmesélt hétköznapi történetek többek, mint egy jóízű anekdota a szovjet filmgyár szigorúan őrzött vaskapujáról, mint megható emlékezés külföldi honfitársak között töltött vendégfellépésre, mint az egykori barátok, kollégák felidézése, mint életképek Bécsből, Londonból, Párizsból, a riói karneválról –, ezek apró korrajzok az elmúlt közös évtizedeinkből.
Ezek, és az önéletrajzi elemek teszik élvezetessé a könyvet és szerethetővé a szerzőt.
„Negyvenvalahány éven át, ha csak tehettem, esténként gyalog mentem a Madách Színházba.
A bemutatókra, az előadásokra vittem magammal a szerepeimet.
Szükségem volt ezekre a gyaloglásokra. A monoton, eseménytelen órára, hogy csöndet teremtsek magamban.
Ezek a gyaloglások a darabhoz, az aznapi előadáshoz tartoztak. A Lánchídon Hamlet és Cyrano gyalogolt.”
Szent Pál mondta, az ember azért kapja tehetségét Istentől, hogy használjon vele.
Huszti Péterrel kegyesen bánt az Úr, és ő használt vele.
Jó szívvel ajánlom a könyvet professzor társaim figyelmébe!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek