Darvasi második regényére igen változatos címkéket aggatott az eddigi kritikai fogadtatás. A magát „alföldi veszedelmes viszonyokként” beharangozó alkotást nevezték árvízi regénynek, Szeged regényének, a XIX. század regényének. Azonban véleményem szerint az eddigi értelmezésekben aránytalanul jelentéktelen szerepet kapott a regény történelmi hátterét biztosító ’48-’49 – es forradalom és szabadságharc. A kritikusok, ha meg is emlékeznek róla általában csak érdekes történelmi adalékként fogják föl, ami nem befolyásolja a történet főszereplőinek mindennapjait. Sőt, Radics Viktória egyenesen azt írja, hogy [Darvasi túlesztétizált története] „a konkrét történelmi keretben[…], ami a magyar szabadságharc és az azt követő szörnyű megtorlás, harsányan hamis”.


Én ezzel szemben amellett szeretnék érvelni, hogy a forradalmi háttér nagyon is meghatározó szerepet játszhat a regény értelmezésében, hatásai érezhetőek mind a szereplők jellemében, mind cselekedeteikben, de még Darvasi elbeszélésmódjában és néha már-már giccsbe hajló stílusában is. A forradalom, és főleg annak bukása által jön ugyanis létre a regény központi atmoszférája, mely egy köztes, légüres térbe helyezi a cselekményeket. Az alapvető közösségi és természeti kötődésüket már levetkőzött, túlvilági hitükben már megrendült emberek a forradalom bukásával, a nemzeti felemelkedés kötőerejének végleges aláásásával egy mindenféle meta-szintet nélkülöző valóságba kerülnek, mondhatnánk, hogy belevettetnek a létbe.


Ebben az anomikus környezetben rajzolja meg Darvasi a regény fő vonalát képező szerelmi történetet, középpontjában Pelsőczy Klárával, s a hozzá különféle módokon vonzódó rokoni triásszal: Szép Imrével, Szép Péterrel, s a féltestvér Pallagi Ádámmal. Jobban mondva nem is megrajzolja, hanem sokkal inkább körüljárja. A narráció érdekessége ugyanis, hogy a történet nem alkot lineáris egységet, hanem karakterekhez kapcsolható könyvekből áll. Minden könyvben más a központi szereplő, akinek a szemszögéből az eseményeket látjuk. Ebből következik, hogy egy adott momentum a regény különböző helyein bukkanhat fel, nagyon különbözően, sőt sokszor egymásnak ellentmondóan elmesélve. Ez gyakran frusztráló bizonytalanságérzetet kelt az olvasóban, aki sohasem lehet egészen biztos benne, hogy a ténylegesen megtörténteket látja-e, vagy maga is áldozatává válik a szereplők hazugságainak, önbecsapásainak, délibábos látomásainak.


Ezen „regénybe vetett” szereplők ugyanis puszta létezésükben minden természeti katasztrófánál és birodalmi elnyomásnál félelmetesebb ellenséggel kerülnek szembe: saját kis játszmáikkal, életük, - mérhetetlen tanácstalanságból, unalomból, és tehetetlenségből fakadó - apró kis gyötrelmeivel. Az élet nehézségeivel harcolva teremtik meg, s teremtik folyamatosan újra titkaikat; meghalnak és újra megelevenednek, szeretnek és gyűlölnek, csókolnak és harapnak, szeretkeznek és vért ontanak.


Teszik mindezt a korabeli Szeged átláthatatlanul szerteágazó, forradalmi megmozdulásokkal megspékelt erőterében, ahol a város legkülönfélébb alakjai bukkannak fel, a történések legváratlanabb pillanataiban; a szerkesztőtől kezdve, a kocsmárosnén és az osztrák rendőrfelügyelőn át a bécsi orvosdoktor Schütz bácsiig, akinél a szálak összefutnak, s egy pillanatra azt hihetnénk, hogy irányítani is tudja őket, de élettörténetét megismerve beláthatjuk, az események áradásának ő sem parancsolhat.


S teszik mindezt a Szeged határába érkező cigányok szomszédságában, akiknek vezére, Gilagóg önálló könyvet is kap. Gilagóg telepe első ránézésre éles kontrasztban áll a polgári Szeged képével, végső soron azonban a cigányok életmódja nyújtja majd az útmutatást a város kiüresedett lakói számára, akik a regény sajátos atmoszférájában a cigányok eredendő otthontalanságát tapasztalják meg; saját március 15.-éjük éppoly értelmetlen marad, mint a vándor nép szintén e napon született torz messiásának szavai.


S teszik ezt végül furcsa transzcendens lények – Koszta Néró, a fűmuzsikus; valamint Mama Gyökér és kompániája: Levél úr és Féreg úr – állandó csábításának kitéve, kikkel, hol együtt zenélnek, hol együtt hálnak, hol közös összeesküvést szerveznek. És mindenekelőtt virágot zabálnak. Igen, a regény címadó és középponti motívuma számtalan helyen felbukkan az események sodrában, hogy még titokzatosabban és érthetetlenebbül bukjon újból alá. A regény szüzséjéhez hasonlóan a virágzabálás motívum is kibogozhatatlannak tűnik, esetleg csak homályos körülírásokkal közelíthetünk hozzá. Valamiféle, a halálhoz és a földmotívumhoz szorosan kapcsolódó élményként határozhatnánk meg, melynek végzője valamiképp közel kerül a természet mitikus lényeihez, s a közösségi létből kiszakadva – deviáns módon – közel kerül önmagához. Adhatunk ugyan efféle definíciókat a jelenségre, annak jelentése azonban minden újabb felbukkanási helyén megváltozik, s végül is ugyanolyan rejtély marad az olvasó számára, mint ahogy a regény bécsi ura sem tudja megmagyarázni, sőt valószínűleg maguk a Virágzabálók sem.


Ez csak az egyik titok, mely összeköt bennünket, olvasókat a regény karaktereivel, Darvasi egyéb elbeszélői technikákkal is létrehozza e furcsa kapcsolatot.  Úgy tűnik hőseit ugyanúgy magára hagyja a bukott forradalom kiüresedett valóságában, mint az olvasót a végtelen bonyolultsággal szövődő történet értelmezésében. Végig érezzük ezt a párhuzamot, hiszen a szerző éppoly bizonytalanná teszi író és olvasó viszonyát, mint a narrátor és hősei közt fennálló hierarchikus kapcsolatot. Jól kiviláglik olvasó és szereplő egysége az erotikus színezetű jelenetek párbeszédeiben, ahol a vulgáris kifejezések és az arisztokratikus tartózkodás groteszk egysége legalább akkora kényelmetlenséget okoz a regény befogadójának, mint maguknak a szereplőknek. Véleményem szerint a szerző kissé túl is zsúfolta ezeket a jeleneteket, aminek következtében gyakran szinte fizikai fájdalmat okoz az olvasás.


És mégis ebben a vibráló, néhol már-már erőszakosan tolakodó egységben rejlik az alkotás legnagyobb zsenialitása. Kevés olyan regényt olvastam – talán a kafkai regény a legközelebbi példa -, melyben a szereplők ennyire kidolgozatlanok, jellemtelenek, benyomásszerűek lennének. Ugyanakkor nem olvastam még regényt – Kafkától sem – melynek az összes szereplőjét ennyire megértettem volna, melynek minden karakterével ennyire együtt éreztem volna.


Ahogy az író félig ironikusan megjegyezte egy interjúban, Virágzabálók vagyunk mi, olvasók is. S valóban, mi lehetne inkább virágzabálás, mint az olvasás? Én szeretnék mindenkit figyelmeztetni, a Darvasi-példány nem egy könnyen emészthető darab, de mindenképpen érdemes leszakítani!


Teczár Szilárd ajánlója
 

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr982062587

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pingvinfing 2010.06.20. 08:45:53

Én nem rajongok ennyire ezért a könyvért. A barokkos stílusa és a szerkezete miatt sem. A "főhősökkel" sem tudok azonosulni, olvasom,olvasom,de mindig az a vége, hogy na és miért? hova vezet mindez? Szegedről a Szótáríró műve ma is az alap számomra. És az élvezetes, hiteles olvasmány, ellentétben Darvasi művével, mely csak fárasztó. A végén azt mondanám,érdekes...csak éppen zabálhatnának szegény esetleges és slendriánul megírt szereplők földet is, vagy akármit, akárhol. És történhetne velük ez is,az is, akármi, tök mindegy. De úgy éreztem az olvasásközben, hogy az írónak is mindegy, csak hosszú és bonyolult legyen a történet, misztikus és csodás eseményekkel... Nekem nem jött be, sajnos.

wilbury 2010.06.21. 13:09:19

Én csak egy Darvasit olvastam, valami focisat, de az nagyon lagymatag volt. Főleg ha valaki olvasott már Esterházys vagy Sajó Lászlós focis könyvet.

journal 2010.10.12. 10:33:39

Darvasi László ezért a regényéért 2009-ben megkapta az Rotary Irodalmi Díjat.

A zsűri indoklása szerint: "A Virágzabálók történelmi regény, de nem a szó megszokott értelmében. Hiányoznak a nagy és ismert figurák, az átfogó tablók. Darvasi alakjai a ’48-as forradalmat és szabadságharcot nem mint „hősi időszakot, nagy időket” élik meg, hanem mint nehéz hétköznapokat, amelyek hol csendesen folydogálnak, hol ünnepivé válnak, akár Kossuth, akár Ferenc József látogatására készülnek, – hol pedig véresek, mint a hadjárat vagy a megtorlások idején. De legyen akár béke, akár háború, jobb mód vagy ínség, az életet élni kell, jönni-menni, ügyeket intézni, kocsmázni, betegeket gyógyítani, gyereket szülni. Ennek szép szimbóluma az örökké változó, mégis állandó Tisza. Történjék bármi, a város éli a maga életét és különféle vallású, nemzetiségű lakói jól-rosszul kiheverik az eseményeket. Történelem ez alulnézetből."
süti beállítások módosítása