„– Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság? – Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. – Az álmoknak is van színük? Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. – Milyen színű az öröm? – Fényes, kis barátom. – És a magány? – A magány az ibolya színét viseli. – Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. – És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet? – Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolta a fa. – Na és a szerelem? – A szerelem színe a telihold. – Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”


    A megkapó szépségű dialógus Alkyoni Papadaki A hold színe című regényének egyik nyelvi ékessége, amely önálló idézetként fényes karriert futott be legalább egy tucat nyelven, köztük természetesen magyarul is. A törökök is szívesen idézik, ami azért is figyelemre méltó, mert a török és a görög szomszéd  hosszú évszázadok óta „fülemüle”-viszonyban van egymással: „Rossz szomszédság, török átok/, S ők nem igen jó barátok.”


A modern korban a színek és az érzelmek kölcsönviszonyának metaforikus kifejezése, a dolgok és tárgyak megszemélyesítése, a bonyolult emberi kapcsolatok allegorikus leképezése, a szavak szótári értelmén túli világ érékeltetése inkább a költők, mintsem a regényírók művészi eszköztárába tartozó módszer. Papadaki azonban a régi görög hagyományokból is merít: a klasszikus korban a költői szövegek különleges tömörítő eszközei és a prózai szövegek oldottabb, a közbeszédhez közelebb álló formái még nem különültek el egymástól annyira, mint manapság.


Papadaki könyve különleges olvasmány. A hold színe tulajdonképpen egy klasszikus családregény, de mentes a műfajra jellemző bőbeszédűségtől, hiszen mindössze 148 oldal. A regény szándékoltan nem a líra és a próza összecementező kevercséből építkezik, hanem éppen ellenkezőleg, olyan meghasadt világot ábrázol, ahol az ember létezésében együtt van jelen a lélek álma és a test ébrenléte, az ünnepek pompája és a mindennapok sivársága, a színek hullámzó óceánja és a valóság fekete-fehér sivataga. Egyszerűbben: Papadaki lírával és pátosszal ellenpontozza azt a kegyetlenül kemény világot, amelyben az ember a túlélésért küszködik, és néha egy jobb sorsot álmodik magának. A regény egy görög falusi családról szól, mely a különféle sorscsapások miatt férfi nélkül marad, és dohánytermesztésből próbál megélni. A családot több-kevesebb sikerrel ketten próbálják összetartani: a matriarcha, a romló látású Deszpina nagymama, és a legidősebb unoka, Fotisz „a 12 éves oltalmazó, két marék éjszakával a szemében és egy hófehér jázminnal az ifjúságán.”


A hold színe 1997-ben jelent meg Görögországban, és hónapokig vezette a bestseller-listát, sőt sikeres tv-sorozat is készült belőle. Számos nyelvre lefordították. Ennek ellenére az írónőről keveset tudni, jobbára csak annyit, amit magáról elmond. Kréta szigetén született egy faluban. „Az apám tanító volt, az anyám javíthatatlan álmodozó. Sanyarú gyermekkorom volt, és így már korán szükségét éreztem, hogy rátaláljak az ösvényre, amely messze visz.” Kisiskolás korában kezdett írni, az első irodalmi alkotása egy Istenhez címzett episztola volt. Lázadó típus volt, de lázadása hamarosan megbékéléssé szelídült. Nyert is, veszített is: „olyannak fogadtam el az életet, amilyennek kaptam.” – mondta. Neve is különleges: Alküoné Kéüx thesszáliai király felesége volt, aki a tengerbe vette magát, és az istenek jégmadárrá változtatták. Alkyoni, vagyis jégmadár. M. Dermitzakis irodalomprofesszor rövid méltatása: „A kevés görög írók egyike, akinek a könyvei szavatolják számára a bestseller-státuszt. Bár Alkyoni Papadaki későn érkezett a görög irodalomba, könyveivel átfogja a mai görög valóság öt évtizedét. Arra törekszik, hogy a jelentéktelen, hétköznapi életet élő átlagembert megajándékozza a megszólalás jogával. Lirizáló, indirekt írástechnikáját nagyon kedvelik az olvasók.”


 Az olvasók többségének a görög irodalmi tájékozottsága Homérosznál kezdődik, és általában ott is ér véget. De ez nem, vagy nem egészen az olvasó hibája, a kortárs görög irodalom igen halovány visszfénye a régi dicsőségnek, a mai hellászi égboltról hiányoznak a nemzetközileg is ismert és elismert csillagok. Igaz, a múlt században Jorgosz Szeferisz és Odüsszeusz Elitisz is kapott irodalmi Nobel-díjat, és inkább ezáltal tettek szert hírnévre, mintsem egyébként valóban kitűnő munkásságuk révén. Közismert még Nikosz Kazantzakisz neve, akinek regénye (és Mikisz Theodorakisz zenéjével a filmváltozat) a Zorba, a görög igazi világsiker volt. Világirodalmi kultusznak örvend még Konsztantinosz Kavafisz, akinek leghíresebb, az európai kultúra hanyatlását elsirató, új veszélyekre figyelmeztető kisregénye: A barbárokra várva. (Ez a címe és forrása John Maxwell Coetzee Nobel-díjas dél-afrikai regényíró híres könyvének, és – majdnem – Denys Arcand Oscar-díjas filmjének is.) Az átlagolvasók, és köztük a könyvtáros, ennél többet aligha tudnak a mai görög irodalomról. Alkyoni Papadaki könyve már csak ezért is hézagpótló, amellett, hogy kitűnő, elgondolkodtató olvasmány.  


De hát a görög nyelv helyzete sem egyszerűbb. Az egykori világnyelvből, az egyetemes kultúra közvetítő nyelvéből mára egy kicsiny, regionális nyelv lett, beszélő közössége nagyjából akkora, mint a magyaré. Ráadásul a görög nyelv igen viharos fejlődési szakaszon ment keresztül a klasszikus homéroszitól kezdve az attikai, a koiné, a bizánci változatokon keresztül a mai újgörögig. Az elmúlt két évszázad során a görög kultúrában két nyelvváltozat, a katharévusza („tisztított) és a dimotiki („népi”) vívott egymással olykor valóban tettlegességig fajuló csatát. A katharévusza a klasszikus múltat, a császárságot és a kereszténységet, a dimotiki a népiséget, a demokráciát és a köztársaságot jelképezte. Az 1911-es alkotmány a katharévuszát, az 1976-os alkotmány pedig a dimotikit nyilvánította államnyelvvé. Eközben „mindössze” nyolcszor változott az oktatás nyelve Görögországban, és hivatalos nyelvként is hol az egyik, hol a másik szerepelt. 1982-ben eltörölték a politónikus helyesírást, és bevezették a monotónikust, megszűnt a diakritikus írásjelek használata. Innen messziről úgy tűnik, hogy az újgörög nyelv még ma is az útkereséssel küszködik, de hát nyilván nem ez az oka a kortárs irodalom halványabb teljesítményének. Az ok egyszerű: túl magas a klasszikus mérce, és az olvasó óhatatlanul (és igazságtalanul) ahhoz viszonyít. Örüljünk inkább tiszta szívből Papadaki könyvének, és reménykedjünk, hogy fordítóink és könyvkiadóink megtalálják a kortárs görög irodalom többi igazgyöngyét is.


2007 márciusában a szerencsések holdfogyatkozást láthattak. A hold színe ezüstös fehérről rézvörössé, majd élénk narancssárgává változott. De ez nem volt olyan szép, mint Papadaki metaforája: „És egy zöld hold jelent meg az égen. Meg egy sárga esthajnalcsillag. A tejút helyére egy fekete ménes jött ki, a lovak megbokrosodva vágtattak, és rázták a sörényüket. Megbokrosodott fekete ménes, és a fényes patkók legázolták, összemorzsolták a délidő szívét.”

Könyves Kata ajánlója

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr32062944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása