Klas Östergren Gengszterek című remeklésében folytatja 1980-as regénye, a kultuszkönyvvé mitizált Dzsentlmenek történetét. A két könyv megírása között eltelt huszonöt év sok változást hozott Svédországban, így némiképpen másképp folytatja mondandóját igazságról és hazugságról, összeesküvés-elméletekről, a politika és a gazdaság összefonódásának mindent átható csapdáiról, a legsötétebb alvilágról - s teszi mindezt egy gyönyörű és tragikus, élethosszig tartó szerelmi történet formájában.


Bookline: Kritikusok szerint írói karrierjében a nagy áttörés a Dzsentlmenek című regény kiadása volt. A szövegben narrátorként is saját nevén szerepel. Mennyiben hagyatkozott a saját életeseményeire, tapasztalataira az írás során?

Klas Östergren
: Elöljáróban elmondanám, hogy 23 éves lehettem, amikor a Dzsentlmeneket írtam. Előtte mindössze három regényem jelent meg. Persze némileg behatárolható, hogy ilyen idős korban mekkora élettapasztalattal bír valaki, kaptam hideget, meleget az élettől. Természetesen minden addig felhalmozott életismeretemet és az akkori életkörülményeimet is beépítettem a történetbe. Határozottan állítható, hogy a saját megélt tapasztalataimból dolgoztam, de emellett teret nyert a regényben a fikció, mások történetei, történetek, amiket csak hallomásból ismertem, amiket olvastam valahol és olyanok is, amiket én magam találtam ki. A legfontosabb azonban, hogy a regény lényegi része tükrözi az életszemléletemet és azt, ahogyan azokat az időket megéltem.




B.: A svéd történelem II. Világháborút követő időszakának korrupt gazdasági viszonyairól is lerántotta a leplet a könyvben. Hogyan reagált a megjelenéskor – a nyolcvanas években – a svéd közönség? Érték támadások, kritikák a könyv kapcsán?

K. Ö.: Meg kell, hogy mondjam, a svédek javarészt jól szórakoztak a könyvön. Tudom, mert a megjelenést követően sokan megkerestek, és köszönetet mondtak ezért a nagyon szórakoztató könyvért. Az olvasók nagy része azt mondta, hogy mulattató, eseménydús, élvezetes a történetmesélés és még sorolhatnám. Én magam egy kicsit csalódott voltam, mert egyáltalán nem állt szándékomban a szórakoztatás. Megrendítő sorsokról írtam, olyan emberekéről, akiknek nem sikerül beilleszkedni a társadalomba. Mivel nem egy eseménydús, mulattató regény megírására törekedtem, következésképp szomorúan vettem tudomásul a visszajelzéseket. Huszonöt évvel később, amikor a regény folytatása – Gengszterek címen – megjelent, viszont már egészen más reakciókat kapok. Az olvasók odajönnek hozzám és ezt mondják: „Újraolvastam a Dzsentlmeneket, hogy felfrissítsem az emlékeimet, úgy emlékeztem, hogy egy nagyon mulattató történet volt, de a mostani olvasás során inkább szomorúnak gondolom!”. Végül mégis megtalálták a helyes olvasási módot, ha érti, hogy mire gondolok. Sikerült rávennem a közönséget huszonöt év múltán, hogy úgy olvassák a könyvet, ahogyan szerettem volna. Örömteli pillanat íróként megélni, hogy újraolvasás után úgy látják, hogy valóban tele van ugyan szórakoztató momentumokkal, de a történet tulajdonképpen inkább tragikus.

B.: „Lenni és nem látszani”- ez a hitvallása az egyik szereplőnek, a diplomatának. Ezt aztán bábfigurái a dzsentlmenek is magukévá teszik. Minden szerepkörben – a diplomatáéban, a dzsentlmenében, és az idealista költőében is – érvényes lehet ez a mottó?

K. Ö.: Ez egy nagyon bonyolult kérdés. Csak annyit mondhatok, hogy a mottó nagyon jól használható volt akkor mindkét karakterre, de manapság ez a jelenség már megváltozott. Az emberek ok nélkül is látszani akarnak. Jelen lenni! Híresnek lenni! Valójában senki nem érti miért is híresek és miért fontos a jelenlétük. A valóság fordítottját éljük. Emberek jelen vannak, de tartalom nélkül.

B.: A dzsentlmen életforma anakronisztikus jelenség mai világunkban. Újságírók beszámolóiban Önt is ennek a szimbólumnak a megtestesítőjeként jelenítik meg.
A XXI. században életképes lehet az ön hőseihez hasonló alak?

K. Ö.: Nem tudom. Tudja vidéken élek Svédországban. Időnként Stockholmban vagyok, idén voltam Londonban, Párizsban és más helyeken is. Természetesen követem a divatot, hogy mi történik a fiatalok körül, de nem vagyok biztos benne, hogy működőképes lenne manapság az ilyen attitűd. Mondhatnám azt, hogy ez egy lehetséges alternatíva a mai fiataloknak, de valójában képtelen vagyok megválaszolni a kérdést, mert azt a fajta valóságot, amelyben a könyv játszódik, már nem ismerem annyira, mostanra messzire került tőlem. Persze dzsentlmenként, az értékek őrzőjeként – ahogyan Don Quijote is tette – mindig egy lehetséges út lesz az elvonulás és a marginalizálódás, válasz a világ brutalitására. Élhet valaki igaz keresztényként, vagy élhet valaki dzsentlmenként, ez a két lehetőség marad férfiként. Ha nem akarsz gengszter lenni, akkor is lenned kell valaminek. Úgy hiszem, ha törekszel arra, hogy jófiú légy, akkor máris dzsentlmen vagy.

B.: A regény helyszíneit a kultikus figuráknak kijáró tisztelettel keresik fel a rajongók. Hogyan viseli, hogy kitalált alakjai önálló életre keltek?

K. Ö.: Ez igazán hízelgő. Azt mindenesetre jelzi, hogy 25-30 év távlatában is még mindig van – nekem és alakjaimnak – közönségünk, akik annyira belelkesednek a történettől, hogy fel kell keresniük az eredeti helyszíneket, igazán mulatságos.

B.: Egy rövid utalás erejéig Magyarországot is megemlíti a rejtélyes W. S. karrierje kapcsán. Mennyire ismeri országunkat, a magyar irodalmat?

K. Ö.: Nem igazán ismerem az irodalmukat. Nem emlékszem, hogy W.S.-t, a diplomatát Magyarországra helyezték volna, de Önnek valószínűleg igaza van. Néhány éve olvastam a könyvet utoljára, már nem emlékszem a karrierje összes állomására. Egyszer voltam Magyarországon, de nem maradtam sokáig, így be kell ismernem, hogy nem vagyok éppen szakértő abban a tekintetben, ami az országukat, vagy a magyar irodalmat illeti.

B.: Mi lehet az oka, hogy az Ön hazájában 1980 óta bestseller regény, csak több mint húsz év után érkezett meg egy magyar kiadóhoz?

K. Ö.: Nem tudom pontosan. Igazából nem számítottam arra, hogy egyáltalán bármilyen nyelvre lefordítják a könyvet, mert tele van tipikus svéd utalásokkal. Nagyon nehéz a fordító dolga, hogy megőrizzen azokból a svéd jelenségekből valamit, amikről írtam, hogy lefordítsa valami olyasmire, ami ismerősebb, közelebb áll a más nyelvű közönséghez. Úgy gondolom, hogy a fordítónak nagy gondot okozhat, hogy más emberek számára is érthetővé tegye azt, és megközelítőleg azt is közvetítse, amit akkor mondani szerettem volna, azóta annyi minden megváltozott Stockholmban. Igazából azt feltételeztem, hogy Svédországban fogják olvasni a Dzsentlmeneket, de ez nem így történt, mindenhol olvassák a regényemet. Eléggé meglepett, hogy mára annyi különböző nyelvre lefordították, úgy hittem, hogy ez gyakorlatilag képtelenség.

B.: Ötszáz oldalon feszültségben tartja az olvasóit, de aztán számos kérdés nyitott marad a regény végén. Miért csak húsz évvel később folytatta a történetet?

K. Ö.: Annyira meguntam, szerettem volna végre valami mással foglalkozni. A beszélgetés elején is említettem, a regény fogadtatása kapcsán, hogy a visszajelzések szerint igazából mulattatónak találták. Szóval lényegében csalódtam, hiszen nem ilyen szándékkal írtam a könyvet. Úgy 15-20 évig nem is akartam emiatt az anyaghoz nyúlni. A kiadóm megkért a történet folytatására, hiszen a Dzsentlmenek befejezése teljesen nyitott maradt, ahogy szokták mondani: a folytatásban minden megtörténhet. Elutasítottam a kiadó kérését, a felsorolt olvasói reakciók miatt. Vagyis nem értettem, hogyan kellene ahhoz írnom, hogy az általam vélt helyes olvasat szerint értsék a soraimat.

B.: Választ kapunk a megválaszolatlan kérdésekre a Gengszterekben?

K. Ö.: Hogy is mondjam? Egyik este ültem az otthonomban, Svédországban, a négy gyermekem és a feleségem már aludtak, ültem a konyhában gyertyafénynél, előttem egy üveg bor, próbáltam összeszedni magamban, hogy miről írjak. Korábban évekig dolgoztam televízióknak, írtam filmeket és akkor ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy belefogjak egy regénybe. Mert regényt írni valami olyasmi érzés, mintha visszatérnék a saját univerzumomba.
Ezt akartam tenni, számba vettem a szóba jöhető összes témát, amiről írhattam volna, és akkor elhatároztam: „Gyerünk, fogjunk hozzá!” Már huszonöt éve, hogy végeztem a regénnyel, de talán itt az ideje, hogy tisztázzuk, mi történt a történet szereplőivel. Már nagyon messze voltak a képzeletemben, így igazából alig tudtam újra mit kezdeni a történettel. Majdnem mindent elfelejtettem, így megint el kellett olvasnom a könyvet, hogy a helyére kerüljenek a dolgok. Aztán elkezdtem írni. A két könyv tipikus összegzése annak, hogyan lehet életben maradni nehéz történelmi időkben. Kétféle megközelítése ugyanannak a témának. Az első könyvet egy huszonöt éves fickó, a másodikat egy ötven éves fickó írta. A kettő ugyanaz az ember csak sok dolog történt közben. Azt hiszem, hogy az olvasó érzi, hogy milyen hosszú idő telt el a két kötet között. Különböző emberek írták, az első sokkal kalandosabb életet élt, a másik sokkal inkább lassan dolgozik, csak pár jelenet van, és ezeket újra és újra lényegre törően átrágja. Valójában teljesen különböző könyvek, mégis ugyanarról a témáról szólnak.

Interjút készítette: Nagy Annamária

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr342184506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

wilbury 2010.08.30. 13:31:32

Okos, érdekes interjú. Gratula, Ani!
süti beállítások módosítása