Mi az idő? Matematikailag leírható abszolútum, vagy rugalmas absztrakció? Van-e kezdete és vége? Van-e kitüntetett iránya? Vajon formázható-e kedvünk és céljaink szerint, avagy valóban kiszolgáltatott foglyai vagyunk a múlt-jelen-jövő tengelyén előre kapaszkodó kérlelhetetlen folyamatnak? Léphetünk-e kétszer ugyanabba a hérakleitoszi folyóba? „Ami életünkből letelt, az a halál birtoka” – mondja lemondóan Seneca. Pragmatikus megfogalmazás szerint: Az idő pénz. Azt hihetnénk, hogy ez a közhely rohanó korunk hajnalán, a profit mindenek-fölöttiségének dicsőítésére született, holott Theophrasztosz görög filozófustól, Arisztotelész barátjától és tanítványától származik. Mi az időben élünk, és az idő bennünk él. Az idő viszonylagosságát a költők már akkor észrevették, amikor a tudomány még rendületlenül hirdette az idő abszolút jellegét. Mindenki számára másképp múlik az idő: a jegyben járó ifjú lánynak az esküvőig túl lassan, a kiszabott büntetésre váró gazembernek túl gyorsan. „Mankón jár az idő, míg a szerelem minden jogának birtokában nincs” – állítja Shakespeare.

A modern kozmológia megteremtésében meghatározó szerepet játszott a svájci szabadalmi hivatal III. o. műszaki szakértője, bizonyos Albert Einstein, a később relativitáselmélet gyűjtőnéven világhírűvé vált dolgozataival. Azóta tudjuk, hogy az idő az anyagi világ különleges dimenziója, hogy a téridő egy és oszthatatlan, hogy a tömeg és az energia egymással ekvivalens, stb. (A fizikus többet tud, a filozófus többet lát: Hegel fenomenológiai okfejtése szerint a magasból alázuhanó tégla gyorsulása a tér és az idő mennyiségi összefüggéseinek a következménye, ezért a peches embert nem a tégla üti agyon, hanem a téridő. Ami mégiscsak más!)

A XX. század teljesen megújította az emberiség valóságismeretét és világképét, addigi tudásunk mögött sűrűn szaporodtak a kérdő-, sőt felkiáltójelek. A determinizmus (örök igazság) filozófiáját egyre inkább felváltotta az approximáció (megközelítéses igazság) filozófiája, a statikus világképet kiszorította a dinamikus világkép, az univerzum végtelenségének irracionális felfogását fölváltotta a tér, az idő és a megismerés végességének racionális jelenségek által alátámasztott tudatosodása. A XX. század tudósai között eddig is kiemelkedő szerep jutott korunk legnagyobb élő és kétség kívül legismertebb elméleti matematikus-fizikusának, Stephen Hawkingnak, akit sok szakmabeli Einsteinnel egyenrangúnak tekint. (Hawking szerényen, de nem kevés önbizalommal beveszi még a csapatba Galileit és Newtont is.)

Hawking professzor a szakmai berkeken túlmutató ismertségét Az idő rövid története című könyvének köszönheti, amely a tudományos-népszerűsítő irodalom történetének minden eddigi rekordját megdöntötte: a toplistás könyv szerte a világon számos nyelven és sokmillió példányban jelent meg, sűrű ceruzahegyezésre késztetve ezáltal a jogdíjak könyvelőjét.

Hawking professzor – társszerzőként – 1973-ban publikált egy, a saját bevallása szerint „az olvashatatlanságig szakszerű” könyvet a téridő nagyléptékű szerkezetéről, nyilván nagy tetszést aratva a néhány tucat főt számláló hozzáértők körében. A professzor amerikai kiadója azonban tudta, hogy a lét és a teremtés kérdései nem csak a tudósokat, hanem az átlagos intelligenciával rendelkező, de a matematikai absztrakciókban járatlan olvasók millióit is foglalkoztatják, ezért olyan könyvet szeretett volna megjelentetni, amely szakszerűsége mellett érthető és olvasható is. Régi kiadói tapasztalat, hogy minden egyes képlet megfelezi a potenciális olvasókört, ezért a készülő könyvből a szerkesztő minden képletet kiüldözött, csak egynek könyörült meg, Einstein híres tömeg-energia egyenletének. Végül győzött a marketinglogika, Hawking professzor fokozatosan beadta a derekát. Jellemző, hogy a 200 oldalas könyv csaknem öt évig készült, és a szerkesztő javaslatai összességükben többszörösen meghaladták a könyv terjedelmét.

Az idő rövid történetében kibontakozik előttünk a világegyetem lehetséges természete, a dinamikus kölcsönhatásokra változó, táguló univerzum képe, közérthetően fogalmazódik meg „a világ alapvető, kikerülhetetlen sajátossága”, azaz a kvantummechanikai határozatlansági elv, megismerkedhetünk az időnek a világ keletkezésében, létezésében és valószínű elmúlásában játszott különleges szerepével, és olvashatunk Hawking professzor egyik kedvenc témájáról, a fekete lyukak (black holes) fizikájáról. A fekete lyuk tulajdonképpen csillagászati objektum, szupersűrű anyagállapot, a téridő olyan szingularitása (különleges állapota), amelyben a gravitáció minden más természeti erőt és kölcsönhatást maga alá gyűr, minden sugárzást (a fürge fényt is!) fogságban tart, ezért létezésére csak közvetetten, a környezetére gyakorolt zavaró hatásokból lehet következtetni. Hawking professzor azonban kimutatta, hogy a fekete lyukak nem is annyira feketék, bizonyos feltételek mellett sugározhatnak. (Ez az ún. Hawking-sugárzás.)

Hawking professzor kedvenc témája a Nagy Egyesített Elmélet. A világegyetem nagyléptékű és kisléptékű szerkezetének matematikai összedolgozása, az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítése, bár megszületését az ezredfordulóra jósolta, még várat magára. 1999 karácsonyán Hawking professzor a következőket mondta a CNN sztárriporterének, Larry Kingnek: „Ha tényleg sikerül megalkotnunk az univerzum komplex elméletét, akkor az hamarosan nem csak egy kis létszámú tudós csoport, hanem elvben bárki számára elérhetővé lesz. Akkor mi mindannyian – filozófusok, tudósok, sőt átlagemberek – részt tudunk venni abban a vitában, hogy mivégre létezünk mi és az univerzum. Az emberi elme utolsó győzelme az lesz, amikor megtaláljuk a választ erre a kérdésre. És akkor majd tudni fogjuk Isten szándékát.” Úgy legyen.

Könyves Kata ajánlója