Darvas Béla és Székács András (szerk.): Mezőgazdasági ökotoxikológia

Csaknem fél évszázaddal ezelőtt, 1962-ben jelent meg Amerikában Rachel Carson Néma tavasz című korszakalkotó bestseller könyve, mely a rovarirtó DDT-re koncentrálva hívta fel a figyelmet „túlkemizált” környezetünk veszélyeire. Bár magyar fordításban nálunk csak 1995-ben jelent meg e mű Kőmíves Tamás kitűnő utószavával, Magyarország már 1968-ban (elsőként a világon) betiltotta a DDT használatát. A hazai növényvédelmi és egészségügyi szakemberek számára tehát a környezetünkben előforduló veszélyes vegyületek ténye régóta jól ismert. A téma mégis aktuálisabb mint valaha, Ezt bizonyítja a Darvas és Székács szerkesztésében nemrég újra kiadott kitűnő könyv, a Mezőgazdasági ökotoxikológia.

A téma időszerűségét több tényező is indokolja: (1) A vegyipar fejlődésével egyre több szintetikus vegyület kerül forgalomba. Mint a könyvből megtudjuk mintegy 100 ezer félével élünk együtt, s számuk évente 1-2 ezerrel nő. (2) A lassan 7 milliárdos emberiség élelmezése („biomassza”-, bioetanol- és biodízel-termeléssel súlyosbítva) egyre nagyobb hozamokat igényel, melynek egyik rövidtávú eszköze a fokozott agrokemizálás. (3) Profitorientált világunkban fokozódik a bizalmatlanság (sokszor megalapozottan) a termesztésben és feldolgozásban használt szerek ártalmatlanságát illetően. Mindezek ismeretében a Mezőgazdasági ökotoxikológia hiánypótló fontos olvasmány szakembernek és laikusnak egyaránt.

A könyv szerkesztői, akik egyben szerzőkként is közreműködtek, alapos, kitűnő munkát végeztek. A 29 szerző mindegyike szakterületének elismert művelője, többségük a tudományok doktora fokozattal. A 41 fejezet külön-külön önálló tanulmányként is olvasható. Nagy előnye a kötetnek, hogy több vonatkozásban az ökotoxikológia kapcsolódó tudományterületeiről is ad alapvető ismereteket. Így pl. tömör és szakszerű ismertetést olvashatunk többek között a mutagenitás vagy a daganatképződés molekuláris biológiai alapjairól vagy akár az immunrendszerünkről.

A könyv rövid bevezetőjéből (a szerkesztők írása) ízelítőt kapunk az ökotoxikológiai ismeretek fontosságáról. A szűkebb szakterületi ismeretek segítő szándékú gyakorlati alkalmazásával nem várt gondok jelentkezhetnek: „Tudásunk bővülésével több, kezdetben nagyszerűnek látszó felfedezés mellékhatására derült fény. Csupán egy ökotoxikológiai paramétert (ez esetben a daganatkeltő hatást) vizsgálva emberen is rákkeltőnek bizonyult az azbeszt (tüdőrák), amellyel előszeretettel szigeteltünk; a benzol (leukémia), amely ma is ott van néhány növényvédőszer-készítményben, a csomagoláson fel sem tüntetett oldószerként; a vinil-klorid (máj- és tüdőrák), amely műanyagaink – például poli-(vinil-klorid), más néven PVC – alapanyaga; a cyclosporin (limfóma, bőrrák), amely a szerv- és szövetátültetésben kulcsfontosságú immunszupresszív gyógyszerünk; a diethyl stilbestrol (DES) hatóanyagú „magzatvédő” hajdani gyógyszerünk (mell- és ivarszervi rákok); a szteroidreceptorokon ható mai fogamzásgátlóink (ivarszervi és májdaganatok okozásával vádolják némelyiket), amelyekkel családtervezünk; és messze lenne még a felsorolás vége. A mezőgazdasági ökotoxikológia mindebből csupán a növényvédő szerek (peszticidek) és a faanyagvédő szerek, valamint az állatgyógyászati szerek és a műtrágyák másodlagos hatásait vizsgálja.” (idézet a könyv 9-10. oldaláról)

A még bevezetőnek szánt második tanulmány (Darvas és Takács-Sánta) a mezőgazdaságban használt vegyületek globális hatásaira hívja fel a figyelmet. Az élőlénytársulások degradálása, a biodiverzitás csökkenése az ökológiai rendszerek minket éltető „szolgáltatásainak” sérüléséhez vezetnek (pl. klímaváltozás, talajpusztulás). Kiemelt probléma a globális biogeokémiai anyagciklusok megváltoztatása. A nitrogénműtrágyák széleskörű alkalmazása amellett, hogy jelentős termésnövekedést eredményezett globális gondokat is hozott (eutrofizáció, nitrátos víz stb.). Ismert, hogy mára az emberiség a légköri nitrogénből a műtrágyagyártás során több nitrogént fixál (ammóniaszintézis), mint az egész földi bioszféra.

A következő hét tanulmány az agrokemikáliák (növényvédő szerek, faanyagvédők, műtrágyák, termésnövelő anyagok, állatgyógyászati készítmények) használatának engedélyezésével, szabályozásával foglalkozik hazai vonatkozásban és nemzetközi kitekintésben. Ezt követi a növényvédő szerek csoportosítása a célszervezet és hatásmechanizmus alapján (4 tanulmány), majd a könyv legnagyobb részét kitevő fejezetben ezek ökotoxikológiai értékelésére kerül sor (24 tanulmány). Bár nyilvánvaló okokból legtöbb embert a saját fajunkra gyakorolt közvetlen hatás (akut és krónikus toxicitás) érdekli, a sokkalta alattomosabb közvetett hatások legalább ilyen fontosak lehetnek. Méhek és más beporzó rovarok, kártevőket pusztító hasznos ragadozók és más nem célzott szervezetek károsodására sokszor nem fordítunk kellő figyelmet. Elgondolkodtató például Bakonyi Gábor cikkének azon megállapítása, miszerint olyan peszticidet jelenleg még nem ismerünk, amelyik megbízható vizsgálatok alapján ne károsítaná a lebontást végző hasznos talajlakó állatokat is.

A következő blokkban három tanulmány foglalkozik a nemzetközi szinten is sok vitát kiváltó, genetikailag módosított növények ökotoxikológiai értékelésével. A nemzetközileg is ismert szerzők (Darvas, Lövei, Pusztai, Bardócz és Lauber) a kísérleti tények mellett a potenciális veszélyekre is kitérnek. Ezek tisztázását sok esetben akadályozzák az ilyen irányú kutatások nehézségei (anyag és támogatás hiánya, ellenérdekeltség). Sajnos itt elkerülhetetlen a „cui prodest” (kinek az érdeke) kérdésének mérlegelése, hiszen a többnyire szabadalmi védettséget élvező GM növények mögött jelentős befektetést igénylő kutatások és cégek támogatásai állnak. Érdekes, hogy erre a veszélyre már a Néma Tavasz szerzője is felhívta a figyelmet, igaz nem az akkor még nem létező GM (genetikailag módosított) növények kapcsán. Azóta a helyzet csak romlott, s a cui prodest szempont egyre több tudományterületre terjed ki. Jó lenne, ha a business nem keveredne bele a tudományos megítélés kérdéseibe. A GM-technika fontos eredménye a tudománynak, s gyakorlati alkalmazása is biztató lehet, ha kellő körültekintéssel és elővigyázatossággal párosul. Sajnos a gyors megtérülési igény és a profitéhség nem ennek kedvez. A GM-technika egyébként korántsem a jövő egyetlen, meghatározó iránya a növénynemesítésben, miként azt a technika művelői vélik. Magam jól emlékszem a korábbi poliploidiás divatra (melyből azért megszületett a ma is termesztett hazai Triticale), majd a mutációs nemesítési hullám következett halványabb eredménnyel. A GM „nemesítés” fura módon már „lényegi azonosságra” törekszik egy-két láthatatlan tulajdonságváltoztatás (herbicidrezisztencia, rovar-ellenállóság) mellett. Ennek egyszerű oka, hogy míg a hagyományos nemesítés (keresztezés, szelekció) gének ezreivel dolgozik, a GM-technika csupán egy-kettőt manipulál. Az ember számára fontos terméshozam és minőség genetikai meghatározottsága azonban többnyire sok génhez kötött (poligénes).

A könyv záró fejezete a számos tényleges és potenciálisan káros hatás megoldásaként a környezetbarát termesztési stratégiákról szól. Az ígéretes tanulmánycím (Agrokemizálás az iparszerűtől az ökológiai termesztésig, Darvas és Polgár szerzőkkel) mögött azonban nehéz egyértelműen pozitív perspektívát találni. Az iparszerű tömegtermelés ma is dominál, s az előző évben egymilliárd éhezőt jelentő FAO statisztika tükrében a jövőben is szükség lesz rá. Az integrált termelési rendszerben már nagyobb odafigyeléssel, környezetkímélőbb módon lehet gazdálkodni, bár a rendszer még nem tekinthető fenntarthatónak. Az ökológiai (organikus, bio-) gazdálkodás kibontakozóban van, de még sehol sem tekinthető meghatározónak.

Mindenesetre nyugtalanító érzés a jövőre gondolni. Ismert, hogy az emberiség technikai–tudományos robbanásszerű fejlődését okozó fosszilis energiaforrások (kőolaj, földgáz, szén) fogyóban, s ezzel drágulóban vannak. Az eddigi olcsó energiával létrehoztuk a magas produktivitású kemizált és gépesített mezőgazdaságot, mindezzel megnöveltük az emberiség létszámát olyan szintre, mely az ökológiai lábnyomra vonatkozó kalkulációk alapján már régen meghaladta Földünk eltartóképességét. Ebben a helyzetben kell a még mindig növekvő létszámú emberiség számára fenntartható erőforrásokról (energia, nyersanyag), fenntartható gazdálkodásról és élhető környezetről, jólétről gondoskodni. Bár van már némi mozgolódás ebben az irányban, a megoldás az idő sürgetése ellenére még nagyon távoli.

Visszatérve a mába, a Mezőgazdasági ökotoxikológia komoly figyelmeztetés. Rachel Carson Néma tavaszában oly mesterien bemutatott veszélyek némelyike még ma is él. A Mezőgazdasági ökotoxikológia hiteles szerzőinek köszönhetően azonban, e könyv tanulmányozásával ma már módunkban van elkerülni őket.

Dr. Vida Gábor akadémikus, az MTA rendes tagjának ajánlója