Recenzió Szabó Máté Ki őrzi az őrzőket? – Az ombudsmani jogvédelem című könyvéről

A Ki őrzi az őrzőket? című, Az ombudsmani jogvédelem alcímű könyvet olvasva – amit Szabó Máté professzor felerészben maga írt, felerészben hivatali munkatársai írásaiból szerkesztett – a fenti hasonlat jutott eszembe. Van ebben a könyvben is minden, ami a jogvédelem köréből szem-szájnak ingere: hideg és meleg (szellemi) ételek, könnyebb és nehezebb fogások (gondolatok), hazai és külföldi különlegességek, csak a desszert hiányzik a végéről, sőt, a gyülekezési jogról szóló III. rész a legnehezebb falat, 2006 ősze óta rágódunk rajta. Az emberi jogi történeti előképek és a napi aktualitások, az ideológiai irányzatok és az intézményi gyakorlati praktikák, az állami és a civil társadalmi jogvédelmi módszerek mégiscsak egy terítékre kerültek, és az információra és tudásra éhes olvasónak bőséges és tartalmas választékot nyújtanak.

Az első rész két tanulmányában Szabó Máté, mint új ombudsman és mint „régi” tudományos kutató saját arculatát, egyúttal az általa megszemélyesített jogvédő intézmény lehetséges arculatát tárja az olvasó elé, egy globalizált civil társadalomban, ráadásul egy pénzügyi-gazdasági-politikai válság kellős közepén. A globalizáció veszélyei és a válság tünetei ellenére megnyugtató, hogy „az ombudsmani intézmény tekintélye és elfogadottsága töretlen”, ugyanakkor aggasztó, hogy „az állampolgári panaszok számának növekedése is ezt jelzi”. Ennél már csak az aggasztóbb, amit a szerző a „válságkezelés válsága” kifejezéssel nagyon találóan jellemez: „egyre több a panasz, miközben azok okainak feltárására, kezelésére egyre kevesebb erőforrás jut”. Hat éves ombudsmani és három éves alkotmánybírói tapasztalatom birtokában csak megerősíteni tudom Szabó Máté igazát, sőt, az általánosabban is megfogalmazható: a nemzetközi (ENSZ) egyezmények, az Európai Unió Alkotmányos Szerződése és a nemzeti alkotmányok az emberi jogok és az alkotmányos alapjogok eddigi mennyiségével sokkal többet ígértek, mint amennyit azokból az emberek mindennapi életében megvalósítani képesek. Ráadásul az e célokra az állami és társadalmi szervezetek rendelkezésére álló anyagi erőforrások várhatóan még tovább szűkülnek. Egy azonban biztos, a fenti paradoxont nem a jogvédők okozták, a „frontvonalban” viszont ők azok, akik naponta tapasztalják. Ha szóvá is teszik egyfelé (az állam felé), de megoldani nem tudják másfelé (az állampolgár felé), könnyen két tűz közé, a bűnbak szerepébe kerülhetnek. Ezért is oly fontos a könyv jelképes címe: Ki őrzi az őrzőket, ami a most folyó alkotmányozás során még aktuálisabb, mint a megjelenéskor volt. A jó jogvédő persze nem tehet mást, mint amit eddig is tett – ahogyan Szabó Máté is írja -, „folytattuk elkötelezett szakmai munkánkat a magyar közigazgatási és emberi jogi kultúra fejlesztése érdekében”. Ez tűnik az egyetlen járható útnak a jelenlegi paradox helyzet megoldása, az emberi jogok körében az új súlypontok, arányok és egyensúlyok megtalálása felé.

Hatalmas feladat ez, hiszen „a megszokás nagy úr”, a szerzett jogokhoz, járandóságokhoz való ragaszkodás óriási erővel hat. „Az nekem jár!”, mondják sokan és gondolják még többen, de nem folytatják a gondolatot: ha a körülmények továbbra is lehetővé teszik; ha a fedezetét közös erőfeszítéssel előteremtjük; ha alapvető alkotmányos közteherviselési kötelezettségeimet (adófizetés, járulékok fizetése) én magam is és mindenki más hiánytalanul teljesít(em)jük; ha a jogokban, járandóságokban a rászorultabbakkal igazságosan osztozunk stb. Bár az alapvető jogokat illetően általános nézet, hogy azoknak – az élethez való jogot  és az emberi méltóságot kivéve – nincs rangsora, a materiális alapok, a pénzügyi fedezet szűkülése egyes alapjogok között, illetőleg egy-egy alapjogon belül az alanyi jogosultságok körében mégis felveti a rangsor, a fontossági sorrend vagy a generálisan csökkentett színvonal éles kérdéseit. Elegendő a szociális biztonsághoz való jogot és az azt szolgáló juttatások, ellátások, kedvezmények és mentességek körét, vagy az egészségügyi közszolgáltatásokat példaként megemlíteni. De még egyes klasszikus szabadságjogok – a szólás, a sajtó, a gyülekezés, az egyesülés szabadsága – körében is sokan új mértékek, korlátok meghatározását követelik. Ez nem nagy baj, hiszen történelmi léptékben az emberi jogok az alkotmányos alapjogok és maga a demokratikus jogállam is még a „tanuló-idejét” tölti, csakhogy közben nagy és nehéz új kihívásokkal kell szembenézni: gazdasági-pénzügyi globális válság, klímakatasztrófa veszélye, morális és kulturális hanyatlás stb.

Ekkora problémák megoldását nem lehet mástól, másoktól, az államtól sem várni, minden egyes ember részvétele kötelező. Az egyes emberek alkotják a demokratikus jogállamot is és az azt kordában tartó, kiegyensúlyozó, ellenőrző civil társadalmat is. Nem egymás ellen, hanem együtt kell működniük. Egyik sem veheti el/át a másik szerepét. Ahogyan Szabó Máté is hangsúlyozza: „A civil szervezetek aktivitása nem helyettesíti, csupán kiegészíti az állami szervek (így az ombudsmanok – L.B.) felügyelő és ellenőrző munkáját.” Nagyon érdekes, ahogyan Szabó Máté egyes civil szervezetek, mozgalmak eltúlzott aktivitására is felhívja a figyelmet: „Ki ellenőrzi majd a civil érdekek globális és regionális védőit, ha elszakadnak a helyi civil társadalmaktól, és a nemzetközi bürokráciák holdudvarába, az ENSZ vagy az Európai Közösség szakbürokráciáinak nyomvonalába kerülnek?” Márpedig a demokratizmus nem csak a jogállammal, de a civil szervezetekkel szemben is alkotmányos követelmény, ők sem viselkedhetnek újfajta „élcsapatként”. Egyetértve Szabó Mátéval abban, hogy „nehezen megoldható kérdéseket vet fel a globális civil társadalom ellenőrzése a demokratikus elvek alapján”, hozzátehetjük, ezeket a szerveket nem csak „őrizni” kell (az államhatalommal szemben), de „ellenőrizni” is (a lokális, regionális és nemzeti civil társadalom védelmében). Ugyanez külön is hangsúlyozandó az EU jelenléte, befolyása miatt, ami „stimulálja, de bizonyos mértékig deformálja is a civil szektort Magyarországon,” vagy még inkább az internet hatása miatt: „Az internet a szabadság és az ellenőrzés új dilemmáit veti fel.”

Ahogyan az említett problémák megoldása, sőt már a megoldások keresése sem könnyű feladat, ugyanúgy nem könnyű feladat Szabó Máté könyvének már az olvasása sem. Hát még a továbbgondolása! Ezt a továbbgondolást, majd a közös gondolkodást ajánlom az MKB Professzori Klub minden tagjának szíves figyelmébe.

A recenziót készítette Lenkovics Barnabás egyetemi tanár, alkotmánybíró, korábbi ombudsman. A recenzió megjelent az MKB Professzori könyvajánló sorozatban.