Anne Fortier Júlia című regényéről és Shakespeare-ről

G. K.: Miért kezdte el érdekelni egy olyan regény megírása, amely abból feltételezésből indul ki, hogy a híres szerelmespár, Rómeó és Júlia igazából nem is Veronában élt, hanem Sienában? Mi késztette a regény megírására?

A. F.: Amint 2005 márciusában betettem a lábam Sienába, rögtön tudtam, hogy muszáj megírnom egy ott játszódó regényt. A város a maga középkori építészetével és magával ragadó történelmével még egy európai számára is varázslatos. Anyámmal jártam ott, és emlékszem, egy jegyzettömbbel a kezemben lófráltam mellette, arra jegyeztem le a pikáns részleteket, miközben azon töprengtem, hogyan tudnék történetet kerekíteni a középkor vége felé Sienában élt két egymással viszálykodó család, a Tolomeiek és Salimbenik köré. Aztán anyám egyszer csak teljesen váratlanul rábukkant arra a meghökkentő tényre, hogy a Rómeó és Júlia első változata nem is Veronában, hanem éppen ott, Sienában játszódott. 1476-ban adták ki Itáliában egy bizonyos Masuccio Salernitano nevű író tollából, és bár maga a történet időközben számos kézen és rengeteg változáson ment át, több mint egy évszázaddal később alapjában véve ugyanez a sztori landolt Shakespeare íróasztalán. Képzelheti, hogy amint erről a bámulatos hírről értesültem, azonnal tudtam, hogy megvan a sztorim.

G. K.: Más dolog egy történelmileg viszonylag ismeretlen figura köré regényt szervezni, és megint más az irodalom talán leghíresebb szerelmespárját alapul venni. Honnan vette a bátorságot, hogy nekilásson Rómeó és Júlia történetéhez, amely részben Shakespeare ideje előtt játszódik? Írás közben mennyire volt tudatában Shakespeare szereplőinek, vagy mennyire bánt velük óvatosan?

A. F.: Azt hiszem, Masuccio Salernitano történetének felfedezése annyira felizgatott, hogy egy pillanatra sem fordult meg a fejemben azon gondolkodni, vajon nem vágom-e túlságosan kemény fába a fejszémet. Nem is igazán arról volt szó, hogy Shakespeare-rel akartam volna versenyre kelni, sőt, épp ellenkezőleg: a rideg gyökerekhez akartam visszakanyarodni a történettel, hogy a poétikus mázat némileg lehántva róla azt képzeljem el, mi lett volna, ha Rómeó és Júlia a valóságban is élt volna. De a Júlia írása közben még így is rendkívüli mértékben tudatában voltam a történet Shakespeare-féle változatának, és mindent megtettem, hogy ahol csak lehetett, emléket állítsak a Bárdnak, a legtöbbször úgy, hogy némileg kifacsarva az ő szavait használtam, de úgy is, hogy viszonylag hű maradtam az ő szereposztásához. Látni fogja például, hogy Lőrinc barát és Páris az én könyvemben is kulcsszerepet játszik, és azt is, hogy a borzalmas részleteivel egyetemben nálam is végigjátszódik a dráma, melynek során Rómeó meggyilkolja Júlia unokatestvérét, Tybalt/Tebaldót…, még ha az én változatom nagyban különbözik is a Shakespeare-étől.

G. K.: Siena olyannyira szerves része a regénynek, hogy meglepő volt megtudni, hogy mindössze egyszer járt ott, mielőtt belekezdett a könyvbe, és írás közben is csak egyszer utazott oda, hogy kutatómunkát végezzen. Hogy volt képes életre kelteni a várost?

A. F.: Az igaz, hogy mielőtt elkezdtem volna az írást, csupán egyszer jártam Sienában, de ne felejtse el, hogy Európában nőttem fel, és eközben rengeteg időt töltöttem Olaszországban. Talán éppen ezért volt olyan csodálatos meglepetés a számomra, hogy 33 évesen felfedezhettem Sienát. És mondhatom, amikor 2006-ban visszatértem, hogy kutatásokat végezzek, nem vesztegettem az időmet, hanem minden egyes percet arra használtam, hogy átgondoljam a Júliát meg a cselekmény logisztikáját. A Hotel Chiusarelliben még éjszakánként is úgy heverésztem az ágyamon, hogy miközben a Vespákat a hallgattam, azon töprengtem, vajon hogyan használhatnám fel azt a tényt, hogy a szobám egy balkonra nyílik. Azt a cselekmény felfedése nélkül is elárulhatom, hogy így született meg Rómeó teniszlabdájának az ötlete.

De persze azon a tanulmányi úton mindennek nem tudtam a végére járni, és ahogy a történet idővel egyre bonyolódott, feltétlenül szükségessé vált, hogy visszamenjek, és egy csomó dolognak utánanézzek. Csakhogy… nem lehetett. Akkoriban az Egyesült Államokban éltem, és itt jön be újra a képbe az anyám. Ugyanis mialatt én az Atlanti-óceán másik felén nyakig elmerültem a munkában, ő átment Sienába, és régi dokumentumok, például családfák meg bizonyos épületek építészeti tervei után kutatva végigjárta a könyvtárakat meg az archívumokat. Egyúttal abban is a segítségemre volt, hogy első kézből jussak ismeretekhez a mai Sienáról; mondhatni ő volt az én „helyszíni szemem”. Elég jól ismertem ugyan Sienát, de azért az én memóriám sem tökéletes, úgyhogy megkértem, ellenőrizze a leírásaimat, és százszámra készítsen felvételeket; a kedvemért még emberekkel is találkozott, én meg az ő beszámolóira alapoztam az írásomat.

A közös munka során nagyon jókat mulattuk, anyám a „szigorúan titkos” jegyzeteit speciális borítékokban küldözgette „kizárólag saját kezemhez”. Gyakran a legeszementebb dolgokra kértem, például hogy képzelje azt, hogy be kell törnie egy bizonyos bankba vagy múzeumba – hogyan csinálná? –, vagy hogy gondolkodjon el azon, Júlia helyében hol rejtőzne el. De ő imádta ezeket a kihívásokat – igazán jó fej.

G. K.: Dániában született, ott is nőtt föl, azóta élt már mindenfelé a világban, most éppen Kanadában lakik. Ha voltak egyáltalán, miféle kihívásokat jelentett angolul megírni ezt a regényt, hiszen nem ez az anyanyelve?

A. F.: Valószínűleg természetes előnyt jelent kis országban felnőni. Dániában mindössze ötmillióan élnek, így természetes módon a dánokon kívül senki sem beszél dánul, te pedig tisztában vagy vele, hogy ha bárhová el akarsz utazni, akkor idegen nyelveket kell tanulnod. Azonkívül szinte az összes muzsika, az összes film, az összes tévéműsor amerikai vagy brit import. A filmeket nem szinkronizálják, egyszerűen az eredeti nyelven mennek, dán felirattal. Van ennél jobb módja az idegennyelv-tanulásnak? Nekem ezzel együtt is különleges szerencsém volt, hogy egy olyan anya mellett nőttem föl, aki nyelvtanár volt, és aki már egészen kicsi koromban arra biztatott, hogy tökéletesítsem az angoltudásomat. Gyerekkoromban otthon a falakat könyvek borították, főleg angol nyelvűek, az anyám meg gyakran a kezembe nyomott egy-egy kötetet, és csak úgy, mellékesen ajánlotta, hogy olvassam el, pedig tudta, hogy a koromhoz képest még nagyon nehéz olvasmány. És arra is emlékszem, hogy anya késő éjjel felébreszt, és a pehelypaplanomba bugyolálva becipel a nappaliba, leültet a tévé elé, és azt mondja, jól figyeljek… mert ez az egyik leggyönyörűbb angol, amit valaha is hallani fogok. Így ismerkedtem meg az olyan színészekkel, mint Leslie Howard, James Mason, Lawrence Olivier meg John Gielgud – úgy, hogy még csak a kontextust sem értettem, amiről beszéltek. És a történethez még hozzátartozik, hogy anya utálta a feliratokat, mint a bűnt, volt is egy bizonyos széke, arra egy konyharuhát terített, ami pontosan eltakarta a dán feliratokat, amelyek szerinte tönkretették a filmet. Hát… így néztem én a filmeket gyerekkoromban: angolul, feliratok nélkül.

Persze ezzel együtt is óriási kihívást jelentett angolul megírnom a Júliát, az angol nyelvtannal meg szófordulatokkal nyaggattam is eleget a kanadai férjemet – aki szerencsémre angolprofesszor. De valahogy úgy érzem, nem is tudtam volna más nyelven ezt a könyvet; mára a dán számomra a gyermekkor meg a szocialista realizmus nyelvévé vált, míg az angol az álmok és a nagyszabású elbeszélések nyelve.

G. K.: Élete első kéziratát 13 évesen küldte meg egy kiadónak. Hogyan készült fel az egész életét végigkísérő írás közben arra, hogy belevágjon a Júliába?

A. F.: Ahogy az már az életben lenni szokott, az íráshoz gyakorlat kell, a gyakorlat megszerzése pedig időbe telik. Ezzel együtt sem gondolom azonban, hogy önmagában az írás elegendő volna. Ahhoz, hogy valaki tisztességes íróvá váljon, véleményem szerint először jó olvasónak kell lennie. Amíg felnőttem, alighanem legalább kétszer elolvastam minden könyvet, ami a mi kis iskolai könyvtárunkban volt. Vagyis inkább azokat a könyveket olvastam el, amelyekben volt kaland, humor meg romantika, nem pedig azokat, amelyek hétköznapi emberekről meg az ő problémáikról szóltak. Az iskolai könyvtáros egyszer valósággal rám pirított, amiért a vakációra az Ötösfogat sorozatból kölcsönöztem ki egy tucat kötetet; azt szerette volna, hogy valami komolyabbal birkózzak meg. A mai napig emlékszem, ahogy áthajol a pult fölött, és homlokráncolva néz le rám. De hát a szocialista realizmus már akkor, gyerekként sem volt az ínyemre, és a könyveket arra használtam, hogy valami pozitív dologra inspiráljanak.

Ennek megfelelően zsenge írói vállalkozásaim mindegyike messzi tájakra, egzotikus helyekre vitt – Indiába, lakatlan szigetekre, a Szaharába, amit akar –, és én majdnem ugyanannyi ideig görnyedtem mindenféle térképek meg földrajzi könyvek fölött, hogy közvetett módon „ellátogassak” ezekre a helyekre, mint amennyit magának a történetnek a megírása vett igénybe. Az a kézirat is, amelyet tizenhárom évesen beadtam, egy lakatlan szigeten játszódott, és amikor a szerkesztővel megismerkedtem, ő egy ideig arról győzködött, hogy „normálisabb” történeteket írjak. Mondott is valamit, ami azóta is elkísér írás közben: „A színvonalas irodalomban nincsenek happy endek.” Emlékszem, azt gondoltam, hogy ezek szerint akkor én sosem fogok színvonalas irodalmat írni. Inkább, mint hogy a happy endjeimet áldozzam fel. Persze ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy mennyire tévedett, és hogy milyen szerencsétlen dolog az, ha az emberek ennek alapján ítélik meg az irodalmat. Számomra a színvonalas irodalom első számú kritériuma, hogy az emberek élvezettel olvassák. Kiadói hír (Gabo)

Fortier, Anne: Júlia
Gabo Kiadó, 2010

528 oldal
Kötés: kemény kötés
ISBN: 9789636894078

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.