Sárközy Péter ajánlója Pál József: Dante. Szó, szimbólum, realizmus a középkorban címmel megjelent könyvéről
Pál József, a szegedi Egyetem Olasz Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára és igazgatója, vitathatatlanul az egyik legfelkészültebb magyar italianista, akinek írásain az is érződik, hogy összehasonlító irodalomtörténészként kezdte egyetemi oktatói és kutatói munkáját, melyet máig eredményesen folytat, mint a nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti társaság folyóiratának, a „Neohelicon”-nak szerkesztője. A nyolcvanas-kilencvenes években ikonológiai és hermeneutikai köteteket szerkesztett, és ilyen jellegű tanulmányokat írt (Szimbólumtár,1997, 2001, 2005, Neoklasszicizmus, Akadémiai, 1988; valamint a szegedi egyetem Ikonológiai kiadványsorozatának volt szerkesztője) (3). Több évtizedes összehasonlító irodalomtörténeti kutató és szerkesztői munkája elismeréseképpen az Akadémiai Kiadó őt kérte fel az új Világirodalomtörténet szerkesztésére, mely 2005 óta már több kiadást ért meg. 1995–1998 között Pál József a Római Magyar Akadémia tudományos igazgatójaként dolgozott, és ez idő alatt írta meg első Dante-könyvét, az Isteni színjáték nyelvi és tipológiai szimbolizmusáról, nyelvi-poétikai szerkezetének hermeneutikai kérdéseiről, a teológia és a poétika műben megnyilvánuló szimbiózisáról (4). Hasonlóképp olaszországi évei alatt készítette elő, hogy a szegedi olasz tanszékre visszatérve megvalósítsa a magyar italianisták egyik nagy álmát, a budapesti Dante-kódex, a Codex Italicus 1. hasonmás kiadását, mely egy a kódex utóéletét és Dante Veronához, valamint Magyarországhoz fűződő kapcsolatát elemző tanulmányokat tartalmazó kötet kíséretében jelent meg a Veronai és a Szegedi egyetem közös kiadásában 2006-ban (5). Ilyen előzmények és két évtizedes előkészítés után fogott hozzá Pál József a Dante-monográfiájának megírásához, hogy ne csak a szűkebb szakma, hanem a művelt nagyközönség számára is legyen magyar nyelven alapos, igazi irodalomtörténeti és filológiai elemzéseket tartalmazó kézikönyv, hiszen Babits Mihály múlt század első felében írt, egyébként kíváló tanulmányain túl, magyar nyelven nem volt más fogódzó, mint Giovanni Papini 1936-ban leforditott Dante-könyve, vagy Michele Barbi száz éves munkájának ötven évvel ezelőtti magyar kiadása (6). Az Akadémiai Kiadó, a Pál József szerkesztette Világirodalom történetének nagy sikere után szívesen vállalkozott az új Dante-monográfia kiadására, melyet a gyomai Kner-nyomda kódexekre emlékeztető fényezett papíron, a budapesti Dante-kódex miniatúráival illusztrálva igen tetszetős kötetben jelentetett meg 2009. végén. Pál József Babits-csal együtt vallja, hogy Dante „a világ egyik legnehezebb költője”, ahogy maga Dante mondta „aki őt érteni akarja, üljön meg a padkán, és élesítse jól az eszét.” Pál József fontosnak tartja kiemelni a könyv bevezetőjében, hogy Dante az általános katolikus vallás költője, éppen ezért minden nemzet művelt olvasója sajátjának érezheti, és olvashatja. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy a világháborút követő, majdnem fél évszázadon keresztül tartó népbutításnak köszönhetően, a mai magyar olvasó már nem ismeri azt „a középkori keresztény gondolkodást, amelyből az életmű született, és amelyhez ezer szállal kötődött”. Épp ezért ő Dante-könyvében „a mai ember számára szokatlan világszemlélettel rendelkező és szokatlan poétikai elvek alapján dolgozó költő életművét” kívánja bemutatni egy egységes monográfia keretében. A szerző azt is jól tudja, hogy korunkban már csak kevesen vallják, mint Dante, hogy „az emberi élet igazi célja Isten színe látása, amelyet erényes, bűntelen élettel érhet el”, és hogy a mai ember általában az igazság sokféleségét vallja, Dantéval szemben, aki, Aquinói Szent Tamás követőjeként, meg volt győződve „a teremtés és a megtestesülés igazságának monoteista egységéről”. Dante a Színjátékban „mondanivalója kifejezésére használt nyelvi eszközöket a legszigorúbban teológiai elveken… szabályokon nyugvó, elvont sémákhoz igazította”, mert vallotta „a szépség maga a rend, az Isten által teremtett világ földi érzékszervekkel csak töredékesen felfogható rendje”. Ezt követően Pál József tisztázza Dante „szerepét” a Commediaban, a „költői szándékot”, hogy a mű segítsen az olvasónak is eltávolodni az első harminchárom énekben emberi sorsokon át megjelenített bűnöktől, és hogy elkezdhesse szenvedésekkel teli vándorlását a Purgatórium hegyének meghódítására, hogy megtisztultan reménykedhessen az isteni kegyelemben. A két „bevezető” fejezetet követi Az életpálya meghatározó eseményeinek bemutatása, és ezeknek a művekben megnyilvánuló jelentőségének elemzése, ugyanis, mint Pál József hangsúlyozza: „Dante élete és műve…organikus egységet alkot, s csak mesterségesen választható szét”. Dante tevékeny részese volt szülővárosa, Firenze, egész Itália, sőt mondhatjuk, a korabeli Európa politikai életében. Írói munkássága, nagy elméleti művei, tudományos értekezései, a politikai-erkölcsi harcainak szerves részét képezték. Az Isteni színjáték száműzetésének keserű évei végső summájaként született több éves elméleti-poétikai munka során. Pál József Dante politikai harcainak ismertetésekor nem feledkezik meg Dante „magyar kapcsolatai”-ről sem. Dante miután 1294 márciusában találkozott Martell Károllyal, magyarországi Mária és Anjou Károly fiával, azt követően figyelemmel kísérte a magyar trónra került unoka, Róbert Károly és az „áldott Magyarország” sorsát is, melynek azt kívánta, hogy „ne hagyja magát félrevezetni már” („ La beata Ungheria, se non si lasci più malmenare” Paradiso XIX ). Pál József munkájában kitér Dante többi műveinek (Convivio, De Monarchia) bemutatására és azoknak a főművel való kapcsolatára, Dante politikai elméletére, Itália „küldetéséről” vallott felfogására. Úgy érezzük, mintha a szerző Dantéval együtt vallaná, hogy a világban minden baj forrása a „lupa bűne”, a pénz iránti sóvárgás, a kielégíthetetlen birtoklási vágy, és épp ezért az egyéni és társadalmi életben egyaránt le kell győzni a boldogság elérésének útjában álló cupiditást, és az arra alapuló „rossz kormányzást”. Dante ennek a célnak szolgálatába állította egész művészi életművét. „mind költészetét, mind politikai tevékenységét a szépség és a tökéletes rend szent mértéke határozta meg”. A szerző részletesen kitér Dante a Pokolban tett túlvilági útjának és lelkekkel való találkozásának idő és térbeli körülményeinek elemzésére, a Purgatóriumi napszakok leírására, a lelkek tisztulását segítő szentírási idézetek és liturgikus énekek az Isteni Színjáték szövegében való alkalmazására, és az alkalmazott költői formák, az úgynevezett „tudós poézis” jellegére, a „szent rímek” szerepére. Mindez előkészíti a „paradicsomi rózsa” és a mű végső értelmét megjelenítő Isten-kép mélyen átérzett értelmezését. Ez utóbbihoz társul Dante és Michelangelo Isten-képének összehasonlító elemzése, mely a neoplatonikus ikonológiától és a ravennai mozaikok statikus Krisztus-ábrázolásától az Isteni szinjátékig és Michelangelo Sixtusi Kápolna mennyezetfreskójának „dinamikus” Atya-Isten és az Utolsó Ítélet igazságtevő Krisztus ábrázolásáig vezet. A monográfia nem „meséli el” a Divina Commediát, annak „tartalmát”, hanem, különböző, a mű szempontjából igen fontos kérdés felmutatásán és megválászolásán túl, „kulcsot” akar adni a művelt, de a kor kérdéseiben és a dantológiában kevésbé jártas olvasónak a mű helyes olvasásához. Az elemzések során Pál József egyszerre alkalmazza az olasz vers és Babits magyar fordításának szövegét, így az olaszul nem értő olvasó is követni tudja magyarázatait.
|
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek