Nyilván nem vár senki könnyed, felhőtlen szórakozást, ha olyan könyvet vesz a kezébe, mely egy kislány nyolc ellopott évéről, végtelennek tűnő fogságáról szól. Könnyedséget mi sem ígérhetünk, de hogy Natascha Kampusch nem a várt klisék szerint írta meg önéletrajzi írását, azt tiszta szívvel állíthatjuk. 3096 nap, a könyv.

Négy évvel azután, hogy kiszabadult elképesztően hosszú, nyolcéves fogságából, Natascha Kampusch végre megnyílt, és könyvben beszél a történtekről. Annyira adott volt, hogy egy zsákmányra éhes ügynök és két ügyes szerkesztő majd kezük közé kaparintják a lelkileg megnyomorított kislányt, és jófajta sírós könyvet íratnak vele, hogy csoda, hogy nem így lett. Vagyis mire a 3096 nap végére érünk, egyáltalán nem csoda.

Nem élte volna túl az egészet, ha nem lenne ennél ezerszer belevalóbb. Szívatták eleget, sokkal jobban, mint amire egy ember egész élete során számíthat, és hiába gondolhatnánk, hogy ösztönből, a könyvéből kiderül, az ilyesmit csakis racionalitással és hidegvérrel lehet. Titánból készült vagy azzá vált, mindegy, Natascha Kampusch még akkor is keményen bemutatott valakinek, amikor az az élete felett rendelkezett. Még akkor is, ha a tettes - ahogy könyvében jobbára, legalábbis az első években nevezi -  ilyenkor rendszeresen durván elverte. És gyerek volt, amikor mindezt ilyen okosan kezelte, miközben szabadidejében, ócska ódújában még a szabadulása utánra időzített ajándékokat készített a szüleinek és Barbie-ruhákat varrt saját gyermekkora megmentésére. Közben pedig minden pillanatban éles tervvel készült a tettes kezelésére. Ez nem gyermekkor.
A rendőrség többször is hibázott

Négy évvel ezelőtt a nemzetközi sajtó az osztrák, akkor 18 éves lány szökésének és nyolc éves fogságának állítólagos részleteitől volt hangos. Nataschát tízéves korában rántotta be furgonjába egy mentálisan beteg férfi, majd egy paranoid módon túlbiztosított, apró ódúba zárta a pincéjében. 3096 napot töltött itt, illetve később fogvatartója, Wolfgang Priklopil szigorú felügyelete alatt időnként annak házában. Könyvéből kiderül, hogy egy fontos bejelentést figyelmen kívül hagytak, ám az is, hogy még egy alapos rendőri házkutatás során sem biztos, hogy a nyomára akadtak volna.
hirdetés

A könyv nem indul másnak, mint egy az ember borzongás iránti természetes igényét kiszolgáló, ám irodalmi igényességre hiába törekvő leírásnak. Ám amint Natascha bevezet minket az elrablását megelőző évekbe, a családi viszonyaiba, kezd érdekessé válni a történet, és az események későbbi folyamában még fontos szerephez jutnak anyjáról és apjáról írott jellemrajzai. Egy kövér, a szülei válását követően magába forduló, önbizalomhiányos, kicsit furcsa és túlérzékeny kislány, és egy kemény, őt is keménységre és kitartásra nevelő anya alakja bontakozik ki, majd az - első olvasatra túl hosszúnak érzett - felvezetőt követően drámai hirtelenséggel tér át elrablása napjára. Nehezen sírta ki, hogy végre egyedül mehessen suliba, és fájó részletességgel emlékszik azokra a gondolatokra, melyek aznap kísérték. Aki szeret ilyenekben hinni, megerősítve érezheti majd magát abban, hogy az áldozat típus láthatatlan ÁLDOZAT VAGYOK táblával a nyakában mászkál, pedig csak egy bizonytalan kislány ment arra, rossz időben, rossz helyen.
Nem katasztrófaturistáknak írta

Aki egy balesetnél áll le nézelődni, kíváncsiskodni, csalódni fog. Az is, aki borzongásra vágyik, aki részleteiben akarja ismerni egy megtört kislány szenvedéseit, vagy aki a facebook-ra akar szívszorító idézeteket kirakni. Natascha ugyanis nyilvánvalóan akaratlanul és - a túlélésért - tudatosan is formálódott, ám nem tört meg soha, és nem kér a sajnálatból. Épp ez a tartás, az a sok ember által még 30 éves korban sem elsajátított racionalitás mentette meg - és itt nem csupán a túlélésről, hanem a megőrülés elkerüléséről is beszélünk -, ami saját bevallása szerint anyja általa korábban sokat nehezményezett nevelési elveinek köszönhető.
A Stockholm-szindrómával ki lehet kergetni a világból

Nem akarunk spoilerezni, de azt elmondhatjuk, hogy annak ellenére, hogy nyolc éven át csak ezzel az emberrel volt alkalma beszélni, tőle kapott ételt, és tőle függött az egész élete, sosem ereszkedett előtte térdre, még akkor sem, amikor elrablója ezért félholtra verte. Ezért is hangsúlyozza, mennyire gyűlöli, ha az emberek legyintenek egyet, és a Stockholm-szindrómát hozzák fel, melyről egyébként az első valóban értelmezhető leírást is megadja olvasóinak. Nyilván nehéz megérteni valakit, aki nyolc éven át nem csak hogy egyetlen emberrel beszél, de tőle függ az élelmezése (amit fel is használ fegyverként) és a szociális élete is, hangozzék is ez bármilyen groteszkül.
Az elbeszélés néha szenvtelennek tűnő hangja igazából még szomorúbbá teszi a sztorit, nem azért, mert komolyan azt gondolhatnánk, hogy érzelemmentesen élte meg, inkább mert érződik, hogy nem az a cél, hogy együtt érezzünk, sajnáljuk, hanem az, hogy végre józanul, érthetően, egyértelműen elmesélje, hogy mi történt, nem hatásvadász módon. Ettől válik igazán keménnyé, ettől lesz napokig gombóc az olvasó hasában.

Szerző BJ.

Az ajánló a Dívány.hu és a Bookline Journal együttműködésében jött létre.

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr152501692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rianas7 2013.11.13. 13:09:02

Bocsánat, BJ, de gombóc nem az ember hasában, hanem a torkában szokott lenni... Egy könyvismertetőt írónak ezt a szólást illene jól tudni...
süti beállítások módosítása