Déri Szilvia ajánlója Bíró Lajos Sok vagyok című könyvéről

Nem olyan rég egy díjkiosztón jártam, ahol a legjobb magyar éttermek mérkőztek egymással. Természetes, hogy a „kéteringet” is ezek az éttermek biztosították. Ahogy körbejártam a standok között, megakadt a szemem egy asztalon, amin libamájjal kombinált halételek és a malac legszokatlanabb részeivel készült falatkák kínálták bájaikat. Jól emlékszem, ez volt az egyetlen pult, aminél egészen biztosan tudtam, melyik étteremről van szó. Naná, hogy a Bock bistro volt! Lehet ugyanis szeretni, vagy utálni Bíró Lajost, de az az egy tény, hogy van stílusa, egyéni, markáns és bárki számára könnyen felismerhető.

Számos okból kifolyólag vártam tehát kíváncsian most megjelent könyvét. Egyrészt rettentő szívfájdalmam, hogy még mindig minimális az olyan magyar szakácskönyvek száma, melyekre büszkék lehetünk. Évek óta problémát jelent mit adhatnék azoknak a külföldi barátaimnak, akiket igazán érdekel a magyar konyha és nem a „marketing receptekre” kíváncsiak a szokásos klisékkel. Másrészt miközben „jobb helyeken” reneszánszát éli, nálunk még most is alig-alig akad olyan séf, aki komolyan foglalkozna a hagyományokra épülő modern nemzeti gasztronómiával.

Ebből a szempontból Bíró Lajos könyve pontosan azt adja, amire egy enni szerető ember számít. Nagy adag kalóriadús finomságokat gyakran a legszokatlanabb és legbizarrabb alapanyagokból. Sok fejezet libamájjal, halakkal és igen, rengeteg, rengeteg, merészen és egyáltalán nem fogyókúrásan elkészített disznósággal. Recepteket garantáltan éheseknek. Néhány kínai és thai beütéssel készült ételt leszámítva minden hagyományosan magyar a szó igazi és súlyos értelmében. Persze azért az összes étekben akad valami apró csavar, s az eredmény majdnem olyan, mint a nagyi főztje, de azért mégis különleges. Az egyes fejezeteket pedig rövid, de annál bájosabb történetek indítják a séf életének fontos állomásairól, hogy az azt követő receptek valamilyen módon kapcsolódhassanak a történetekhez. Az összes fogás olyan gazdag és laktató, hogy az ember már olvasás közben úgy érzi, degeszre zabálta magát.

Mindent egybevetve olyan könyvről van szó, mely külalakjában hagy némi kívánnivalót napjaink trendi és gyönyörűen fotózott albumaival szemben. A képek néha mintha a múltból köszönnének vissza és a tördelésből sem jövünk rá, hogy 2010-et írunk. Ha azonban túltesszük magunkat a kinézet okozta nemtetszésen, máris megnyugodhatunk. A könyvben található fogások ugyanis bármely olyan ház asztalán megállnák a helyük, ahol még fontos az igazi régimódi fogalmak szerinti vendéglátás. S a célcsoport? Nagyétkű, életigenlő férfiak, vendéglátásban otthonos nagymamák és igen, a vagány, belevaló, fogyókúrára fittyet hányó hölgyek. Ha ajándéknak szánjuk, eszünkbe ne jusson olyan valakinek adni, aki éttermekben rendszerint fél adag tonhalas salátát szokott rendelni édesítőszeres limonádéval. Egyben biztosak lehetünk: ő nem fog neki örülni…