Szombat

journal - 2011.01.22. 11:11

Címkék: ian mcewan

 

Nem jó ötlet épp Karácsony előtt kezdeni egy könyvet. Egyszer azért hagytam abba, mert amit épp ajándéknak csomagoltam, megtetszett, belelapoztam, és aznap már le sem tettem. Egyszer meg azért, mert az ünnepek alatt kaptam egy olyat, amit azonnal be kellett falnom. Ezekről most nem számolok be, maradok a Szombatnál. Egyébként sem indultam be rá könnyen. Egyetlen nap története, de ez nem azt jelenti, hogy ezen a napon sorsfordító események történnek a főhőssel; csak hogy az átlagosnál egy fokkal intenzívebb élményei vannak, amiken keresztül kirajzolódhat a személyisége: a vágyai, félelmei, dilemmái. Ami csak megfordul a fejében ennyi idő alatt. És ezt eleinte túlírásnak véltem – tévedés volt. Nem tudom már, mikor rántott be… Ja de, megvan. Ehhez egy akciós jelenet kellett, egy jó kis utcai balhé, amiben Henry Perowne borzasztó ügyetlenül viselkedik. Megesett rajta a szívem, hogy ennyire nem ismeri az utcát, burokban él, fogalma sincs arról, milyen emberek élnek a polgári középosztályon kívül. Naná, hogy elszúrja, és tudtam, hogy ez nem marad annyiban, innentől izgultam érte.

És az utolsó pillanatig lebilincselt, ahogy az ő szemén át látjuk a világot, ahogy vele élhetjük az életet. Egy csomó olyan gondolat megfordul a fejében, amiken én is szoktam agyalni, például, hogy a mai életünkre egy nap majd úgy tekintünk vissza, mint valami aranyokrra, amikor olyan elképesztő jólét adatott meg nekünk, hogy naponta fürödtünk meleg vízben egy erre kialakított szobában. Vagy például, hogy hogyan lehet rajtakapni a hazudó embert az arcjátékát figyelve. Mi az pontosan, ami elárulja a hazugságot? És ha hosszan kavarognak bennem a gondolatok, én is szeretem visszagörgetni, hogy miről mi jutott eszembe, hogyan keveredtem az utolsó gondolatig. De ami legjobban lenyűgözött Henry Perowne figurájában, az, ahogy megtestesíti a nyugati civilizáció csúcsát. Egy jómódú idegsebész, aki a szakmájában kikezdhetetlen, a magánéletében pedig fedhetetlen. Középkorú, de fizikailag még aktív, és intellekutálisan sem rest, a világot még ebben a kiismerhetetlen káoszában is szeretné valahogy megfejteni és összerakni.

Megható, hogy egy nyugati szerző művében nem arra megy ki a játék, hogy Henry Perowne a szemünk láttára omoljon össze, égjen ki, vagy tévedjen rossz útra. Nincs benne efféle tragédia. És nincs benne semmi cinizmus sem, hogy ő valójában mennyire érzéketlen, és az élete mennyire sekélyes. Ez a történet arról szól – legalábbis nekem -, hogy ez a világ most így a világok lehető legjobbika, ilyen félelmekkel és bűntudattal. Törékeny persze, meg lehet kapargatni, ki is lehet billenteni a helyéről, de elpusztítani nem könnyű. Igaz, vannak olyan nyugati alkotók, akik szerint elpusztítani sem nehéz. Míg olvastam, eszembe jutott Michael Hanekének egy korai osztrák filmje (szintén a jóléti társadalomról), a Furcsa játékok, amiben pusztán pszichológiai eszközökkel konkrétan a földdel teszik egyenlővé egy ugyanilyen példás polgári család életét. Alegbrutálisabb film, amit valaha láttam.

De McEwan nem ezt akarta elmesélni, hála istennek. Rájöttem, hogy nem akarok csalódni egy angol idegsebészben. Maradjon meg ilyen tökéletesnek, mint Henry Perowne. Elegem van abból, hogy semmi nem olyan, amilyennek látszik, hogy senkit nem tisztelhetek, mert mindig mindenkiről kiderül valami. A nyugati világban még létező dolog a bizalom, minden terrortámadás és társadalmi feszültség ellenére. Engem erről győzött meg a Szombat.

Gyárfás Dorka

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr782592483

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása