Ha valaki nem emlékezne rá a Magyar Televízió hőskorából vagy a Csinibaba című filmből, az láthatja színpadon vagy találkozhat vele vasárnap esténként a Heti hetesben. Ekkora életművel a háta mögött megérdemelne egy életrajzi kötetet, ám Jókedvet adj! című könyvében Gálvölgyi János nem annyira önmagáról, mint a nevével összeforrt műsorról, a Gálvölgyi-show-ról mesél. Mörk Leonóra interjúja Gálvölgyi Jánossal.


M. L.: Nem félt tőle, hogy a műsor története kevésbé lesz érdekes, mint egy önéletrajz?


G. J.: Először én is tartottam ettől, de aztán rájöttem, izgalmas kordokumentum születhet így. Igazi jutalomjáték volt számomra, hogy időutazásra vihettem az olvasókat.


M. L.: A könyvben a saját szemünkkel láthatjuk Gálvölgyi János 7/b. osztályos tanuló autogramgyűjtő füzetét, benne többek között Gábor Miklós, Latabár Kálmán, Bessenyei Ferenc kézjegyével. Gyűjti még az aláírásokat?


G. J.: Már nem. Néha ugyan kísértésbe esem, például néhány éve, amikor itt járt Joe Cocker, sikerült találkoznom vele, de végül nem kértem tőle autogramot, és csak néhány szót váltottunk. Mert ugyan mit mondhatnék neki, vagy Tom Jones-nak, akit szintén mélyen tisztelek? Hogy nagyon szépen énekel? Egyébként őszintén szólva nem is nagyon futok össze olyan emberekkel, akiknek az aláírására vágyakoznék. Ha mondjuk Laurence Olivier élne, akkor azért rohannék.


M. L.: És öntől szoktak autogramot kérni? Egyáltalán, szokták még a rajongók a művészbejárónál várni a színészeket, ahogyan ön tette gyerekkorában?


G. J.: Ez ma már annyira nem divat, de azért ismerek olyan nézőt, aki minden előadás után kér tőlem autogramot. Egy másiknak egész Gálvölgyi albuma van, mondtam is neki, hogy szívesen megveszem tőle, de azt válaszolta, nem eladó. Az ilyesmi nagyon jó érzés, és persze nagy felelősség. A múltkor jöttem kifelé a Madáchból a Hársfa utcába, és ott várt egy szőke kisgyerek egy ugyanolyan, három részre osztott füzettel, mint amilyen az enyém volt régen. Ettől egészen déja vu érzésem támadt, hogy ott áll a gyerekkori énemre emlékeztető kisfiú a füzetével, amit most már én írok alá.


M. L.: Emlékeznek még az emberek azokra a nagy művészekre, akikről a könyvében mesél?


G. J.: Meg kell őrizni az emléküket, ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen a könyvben egy függelék, ahol legalább az alapvető tudnivalókat összefoglaljuk róluk. Mert az emlékezet tényleg rövid. Amikor Márkus László meghalt, az édesanyja felajánlotta, hogy bármit elhozhatok a lakásából. Én a fényképeit választottam. Nemrégiben elvittem ezeket a fotókat egy tévéműsorba, mert valódi kincsek vannak közöttük, az egyikre például Latinovits Zoltán írt ajánlást. Mutatom a fiatal szerkesztőnek, aki bólogat és azt kérdezi: jó, jó, de ki az a Latinovits Zoltán?


M. L.: Valószínűleg már Benny Hill neve se mond sokat manapság, pedig ő valaha világhírű művész volt, és önnek azt írta: „Ha te vagy a magyar Benny Hill, akkor én vagyok az angol Gálvölgyi“.


G. J.: Újságíró-ismerősökön keresztül juttattam el hozzá egy kazettát a műsoraimmal, és ő kedves levélben válaszolt. Megható gesztus volt ez tőle, hiszen őt a fél világ ismerte, ugyan mit jelenthetett neki egy magyar humorista?


M. L.: Annak idején a taszári Gálvölgyi-show kiváltotta a helyi polgármester, illetve a megyés püspök nemtetszését. Akadt más olyan kifigurázott is, aki zokon vette a paródiát?


G. J.: A többség felmérte, hogy az a reklámot jelent neki, ha én parodizálom. Összesen hárman haragudtak meg rám: a taszáriakon kívül Csiszár Jenő, illetve Zámbó Jimmy, akivel amúgy személyesen soha nem találkoztam. Egy nap halálra váltan hívott fel az RTL Klub akkori programigazgatója, Árpa Attila, hogy ott ül az irodájában Jimmy, egy pisztollyal hadonászik, és meg akar engem ölni, amiért gúnyt merészeltem űzni belőle. Szerencsére sikerült lecsillapítani, a végén már csak ahhoz ragaszkodott volna, hogy bejöhessen a Heti hetesbe és ott összemérhessük, melyikünk félmeztelen felsőteste mutatósabb. Nyilván úgy vélte, ebben nem kelhetünk vele versenyre. Végül dedikáltam neki egy fotót, amit állítólag a kandallópárkányán tartott.


M. L.: Ha már szóba került a Heti hetes, nem zavarja, hogy sokan csak ebből a műsorból ismerik, és fogalmuk sincs róla, hogy színpadon is játszik?


G. J.: Ha nem lenne a Heti hetes, akkor a színházba is kevesebben jönnének el. Minden este játszom, főszerepeket, hálistennek telt házak előtt, mert az emberek, akik látnak a Heti hetesben vagy a Gálvölgyi-show-ban, kíváncsiak rá, hogy az a figura a képernyőről mit tud a színpadon. De ez régen sem volt másképp, akkor a legtöbben csak a filmekből ismerték a színészeket. Jávor Pálról mindenkinek a bajusza ugrik be, meg hogy a vásznon hejehujázik – hogy közben a színpadon Peer Gyntöt játszott, azt nagyon kevesen tudják.
Végigolvasva a könyvet, úgy tűnik, az álmok valóra válhatnak. Egy kisfiú színész akar lenni, és az lesz, egy fiatal színész a Madách Színház tagja akar lenni, és az lesz.
Ha az ember nagyon akar valamit, azt el lehet érni. Persze, én könnyen beszélek, mert nekem sikerült.

Kiadói hír (Jaffa Kiadó)


 

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr151994700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Favale 2010.06.01. 16:44:54

Szerintem jó ajándék lesz Apa születésnapjára ez a könyv! :)