A Twilight-Saga befejező kötete június 3-án jelenik meg. Kedvcsinálónak álljon itt a könyv első fejezete, melyet a Könyvmolyképző Kiadótól kaptunk közlésre.

 

 

 

 

 

 

Első könyv

Bella

Előszó

 

Több halálközeli élményben volt részem, mint amennyi kijár egy embernek; és ez nem olyasmi, amihez valaha is hozzá lehetne szokni.

Mégis úgy tűnt, újra elkerülhetetlenül szembe kell néznem a halállal. Mintha tényleg ez volna a sorsom. Elmenekültem előle újra és újra, de mindig visszajött értem. A mostani helyzet azonban nagyon más volt, mint az eddigiek. Az ember elfuthat valaki elől, akitől fél, és megpróbálhatja legyőzni azt, akit gyűlöl. Minden reakcióm az ilyen gyilkosokra volt kihegyezve – a szörnyekre, az ellenségre.

Ám ha végtelenül szereted azt, aki végezni készül veled, nem marad választásod. Hogyan menekülhetnél meg tőle, hogyan küzdhetnél ellene, amikor azzal ártasz a szeretett lénynek? Ha nincs más, amit Őneki adhatsz, mint az életed, hogyan foszthatnád meg tőle?

Ha igazán szereted…

 

1. Eljegyzés

Senki se bámul, győzködtem magam, senki se bámul. Senki se bámul. Mivel azonban nem tudok meggyőzően hazudni, főleg nem magamnak, kénytelen voltam ellenőrizni a dolgot. Ahogy ott ültem, és arra vártam, hogy a város három közlekedési lámpájának egyike zöldre váltson, jobbra sandítottam – Mrs. Weber egész testével felém fordult, úgy bámult a mikrobuszából. Pillantását az enyémbe fúrta, én pedig hátrahőköltem, és csak csodálkozni tudtam, hogy nem kapja el a tekintetét. Még csak nem is szégyenkezik!

Még mindig illetlenségnek számít másokat bámulni, vagy nem? Ez rám már nem vonatkozik?

Aztán eszembe jutott, hogy a kocsim ablaka sötétített, és valószínűleg fogalma sincs, hogy én ülök benne, arról meg pláne nincs, hogy kiszúrtam. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy tulajdonképpen nem is engem bámul, csak az autót. Az én autómat. Nagyot sóhajtottam. Balra néztem, és felnyögtem. Két gyalogos a járdán kővé dermedve tátotta a száját, még a zöldön is elfelejtettek átmenni. Mögöttük Mr. Marshall meresztette a szemét kis ajándékboltja kirakatüvegén át. De legalább nem nyomta az orrát az üveghez. Egyelőre.

A lámpa zöldre váltott, én pedig siettemben, gondolkodás nélkül a gázra tapostam, normálisan, ahogy kőkori Chevy furgonomat ösztökéltem volna indulásra. A motor felbődült, mint a támadó párduc, és a kocsi olyan hirtelen lőtt ki, hogy a testem belenyomódott a fekete bőrülésbe, a gyomrom pedig a gerincemhez tapadt.

– Huh! – kapkodtam levegő után, és a lábammal a féket keresgéltem. Már észhez térve éppen csak érintettem a pedált. Az autó mégis zökkenve cövekelt le. Eszem ágában sem volt körülnézni, és szembesülni a nézőközönség reakciójával. Ha valakinek volt is eddig szemernyi kétsége afelől, hogy ki vezeti ezt az autót, mostanra garantáltan elpárolgott. Cipőm orrával óvatosan, fél milliméternyit lenyomtam a gázpedált, mire a kocsi újra kilőtt.

Végül sikerült elérnem úti célomat, a benzinkutat. Ha nem lett volna fogytán a benzinem, eszem ágában sincs bejönni a városba. Sok mindenről hajlandó voltam lemondani, akár a cipőfűzőről vagy a Pop-Tarts sütiről, csak hogy ne kelljen emberek közé mennem.

Mintha csak versenyen volnék, néhány másodperc alatt lekaptam a tanksapkát, lehúztam a kártyát, és a töltőpisztoly már bent is volt a tankban. Azt persze nem tudtam megoldani, hogy a számláló gyorsabban pörögjön. Csigalassúsággal vánszorogtak a számok, mintha csak engem akarnának bosszantani. Napsugár egy szál se – tipikus nyirkos nap a Washington megyei Forksban, mégis úgy éreztem, mintha reflektor szegeződne rám, főleg a bal kezemen díszelgő finom gyűrűre. Valahányszor a hátamban éreztem a pillantásokat, a gyűrű mintha neonként villódzott volna: Ide nézzetek! Ide nézzetek!

Hülyeség ennyire zavarban lenni, ezt én is tudtam. Tényleg számít, hogy a szüleimen kívül ki mit hord össze az eljegyzésemről? Az új kocsimról? Arról, hogy valami csoda folytán felvettek az ország egyik legjobb főiskolájára? A fényes, fekete hitelkártyáról, ami most is perzseli a zsebemet?

– Kit izgat, mit gondolnak… – motyogtam.

– Bocsánat, mondott valamit, kisasszony? – szólalt meg egy férfihang.

Odafordultam, s mindjárt azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Két férfi állt egy flancos terepjáró mellett, amelynek tetejére vadonatúj kajakokat erősítettek. Egyikük sem engem nézett. Mindketten a kocsit bűvölték.

A magam részéről fel nem foghattam, mi olyan lenyűgöző rajta. Igaz, én már arra is büszke vagyok, hogy meg tudom különböztetni a Toyota, a Ford és a Chevrolet márkajelzését. Ez az autó fényes fekete volt, elegáns és szép, de nekem akkor is csak egy autó.

– Ne haragudjon a tolakodásért, de megmondaná, milyen autó ez, amit vezet? – kérdezte a magasabbik.

– Hát, Mercedes, nem igaz?

– Nos, igen… – felelt a férfi udvariasan. Az alacsonyabb csak a szemét forgatta a válaszomra. – Tudom. De arra lettem volna kíváncsi, hogy… ez egy Mercedes Guardian? – Már-már áhítattal ejtette ki a nevet. Úgy éreztem, ez a fickó jól kijönne Edward Cullennel, a… vőlegényemmel (alig pár nappal az esküvőnk előtt immár nem tagadhattam a nyilvánvaló tényt). – Állítólag még Európában sem kapható – folytatta a férfi –, nemhogy itt.

Amíg a pillantása körbesimogatta a kocsim vonalait – amely számomra alig különbözött bármely Mercedes szedántól, de mit tudhatom én? –, röviden végiggondoltam, hogy mi is a bajom az olyan szavakkal, mint a vőlegény, az esküvő, a férj és így tovább.

Egyszerűen nem állt össze a kép. Nem elég, hogy úgy nevelkedtem, hogy a habos-babos fehér ruháknak és a csokroknak még a gondolatába is beleborzongjak, de ami ennél lényegesebb, képtelen voltam a férj megállapodott, tiszteletre méltó, unalmas fogalmát összehangolni a saját, Edwardról alkotott képemmel. Olyan volt, mint egy arkangyalra osztani a könyvelő szerepét; lehetetlenség őt bármilyen hétköznapi szerepben elképzelni.

 

Mint mindig, amikor Edwardra gondoltam, most is elragadott csapongó képzeletem szédítő örvénye. Az idegen kénytelen volt megköszörülni a torkát, hogy odafigyeljek rá; változatlanul a márkára és a modellre vonatkozó válaszomra várt.

– Nem tudom – feleltem őszintén.

– Nem bánja, ha lefényképezkedem vele?

Időbe telt, mire felfogtam.

– Komolyan beszél? Le akarja fényképeztetni magát a kocsival?

– Hát persze. Különben senki sem fog hinni nekem.

– Hát… jó. Rendben. – Sietve visszatettem a töltőpisztolyt, és bemásztam a vezetőülésre, miközben az autómániás pasas hatalmas, profinak tűnő fényképezőgépet bányászott elő a hátizsákjából. Lefotózták egymást a barátjával a motorház mellett, aztán átmentek a kocsi farához.

– Hol az én jó öreg furgonom? – nyöszörögtem magam elé. Nagyon, de nagyon fura véletlen – túlságosan is –, hogy a kocsim éppen néhány héttel azután mondta be végleg az unalmast, hogy Edwarddal megkötöttük némiképpen aránytalan egyezségünket, melynek egyik pontja szerint vehet nekem egy új kocsit, amennyiben az enyém kilehelné a lelkét. Edward esküdözött, hogy erre számítani lehetett; a furgonom hosszú, teljes életet élt, majd természetes halállal múlt ki. Állítása szerint. Nekem meg persze nem állt módomban ellenőrizni a sztorit, sem pedig egyedül feltámasztanom a kocsimat. A kedvenc autószerelőm…

Ennek a gondolatnak azonnal megálljt parancsoltam. Nem voltam hajlandó megengedni, hogy kibontakozzon. Helyette az odakint álló két fickó párbeszédére figyeltem, amit jócskán tompított az ablaküveg.

– …egy lángszóróval esett neki a videóban, amit a neten láttam. Meg se kottyant a verdának, de még a lakkozásban sem tett kárt.

– Még szép. Ezen a babán egy tankkal is átmehetsz. De ideát nemigen van piaca. Főleg közel-keleti diplomatáknak, fegyverkereskedőknek, drogbáróknak tervezték.

– Gondolod, hogy a kiscsaj valaki? – kérdezte az alacsony halkabban.

Lángoló arccal húztam le a fejem.

– Tudom is én – vont vállat a magas. – Talán. El nem tudom képzelni, minek neki errefelé a rakétabiztos üveg és a hatmázsányi páncélozott karosszéria. Biztosan valami veszélyesebb helyre tart. Páncélozott karosszéria. Hatmázsányi páncélozott karosszéria. És rakétabiztos üveg? Csodás! Mi történt a régi jó golyóállóval?

Na, ennek legalább volt valami értelme, már ha valakinek ilyen fanyar humorérzéke van. Nem mintha nem számítottam volna arra, hogy Edward kihasználja az egyezségünket, és a maga javára billenti, hogy sokkal többet adhasson, mint amennyit kaphat. Beleegyeztem, hogy idővel lecserélheti a furgonomat egy új kocsira, természetesen nem sejtve, hogy ez ilyen hamar bekövetkezhet. Egy napon kénytelen voltam beismerni, hogy a furgonom nem más, mint a járdánkon díszelgő csendélet, a klasszikus Chevyk emlékműve. Tudtam, hogy az, amit ő új autóként nekem szán, mindenképpen kínos lesz, mert mindenki bámulni és pletykálni fog. Na, igazam is lett. De az még legsötétebb rémálmaimban sem merült fel, hogy két kocsit fog venni nekem.  

Egy „előtte” és egy „utána” autót, magyarázta, amikor kiakadtam. Ez volt az „előtte” autó. Azt mondta, csak kölcsönben van, és megígérte, hogy az esküvő után visszaviszi. Az egészből egy kukkot sem értettem. Mostanáig. Haha! Törékeny emberi lényként ugyebár mindenféle baleset fenyeget. Ráadásul saját balszerencsémnek is oly mértékben potenciális áldozata vagyok, hogy egészen nyilvánvalóan egy tankoknak is ellenálló járgányra van szükségem, hogy biztonságban legyek. Kész röhej. Biztos nagyon jól szórakoztak a testvéreivel a hátam mögött.

Vagy talán, de tényleg csak talán – suttogta a fejemben egy kis hangocska –, nem is vicc ez, te lökött. Esetleg tényleg aggódik miattad. Nem ez lenne az első alkalom, amikor egy kicsit túlzásba viszi. Felsóhajtottam. Az „utána” kocsit még nem láttam. Cullenék garázsának leghátsó sarkában állt eldugva, egy lepellel letakarva. Tudom, hogy legtöbben rég meglesték volna, de én tényleg nem voltam rá kíváncsi. Annak a karosszériája valószínűleg nem páncélozott, mivel a mézeshetek után már nem lesz rá szükségem. A tulajdonképpeni elpusztíthatatlanság csupán egyike a számtalan előnynek, aminek már előre örültem. Hogy végre én is Cullen lehetek, abban nem a drága kocsi és a lenyűgöző hitelkártya volt a legjobb.

– Hahó! – kiáltott a magas pasas, és két kezével árnyékot vetve próbált bekukkantani. – Kész vagyunk. Igazán köszönjük!

– Nincs mit – motyogtam, majd görcsölve beindítottam a motort, és lassan, nagyon óvatosan lenyomtam a gázpedált…

Akárhányszor hajtottam végig a hazafelé vezető jól ismert úton, még mindig nem tudtam nem észrevenni az esőtől kifakult hirdetéseket. Minden egyes telefonpóznára tűzött vagy az utcanévtáblákra ragasztott plakát olyan volt nekem, mint egy újabb pofon. Egy jól megérdemelt pofon! Az agyam önkéntelenül visszatért a korábban olyan hirtelen félbeszakított gondolathoz. Ezen az útszakaszon képtelenség szabadulnom tőle. Hiszen időről időre kedvenc autószerelőm képe suhant el mellettem.

A legjobb barátomé. Jacobé.

A „NEM LÁTTA EZT A FIÚT?” plakát ötlete nem Jacob apjától származott. Hanem az enyémtől. Charlie nyomtatta ki, és terítette be vele az egész várost. És nemcsak Forksot, hanem Port Angelest, Sequimet, Hoquiamot, Aberdeent, és az Olympic-félsziget többi települését is. Gondoskodott róla, hogy Washington állam minden rendőrőrsének falán is ott virítson a szórólap. Saját őrsén egy egész faliújságot szenteltek Jacob keresésének. A tábla azonban majdnem üres volt, ami rettenetesen csalódottá és kiábrándulttá tette.

Apámat nem csak a bejelentések hiánya keserítette el. Sokkal inkább Billy, Jacob apjának viselkedése, aki apa legjobb barátja. Mert Billy nem vett részt a tizenhat éves „szökevény” keresésében. Mert Billy nem volt hajlandó La Pushban, a tengerparti rezervátumban, Jacob otthonában kiragasztani a szórólapokat. Mert úgy tűnt, mintha beletörődött volna Jacob eltűnésébe, mintha nem tehetne semmit. Mert Billy kijelentette:

– Jacob már felnőtt. Majd hazajön, ha akar.

Bennem is csalódott, amiért Billy mellé álltam, és én sem voltam hajlandó plakátot ragasztani, mert Billyvel gyakorlatilag mindketten tudtuk, hol van Jacob, és azt is, hogy ezt a fiút senki sem látta. A plakátoktól a szokásos gombóc megint naggyá dagadt a torkomban, a szememet szokás szerint csípték a könnyek, és örültem, hogy Edward vadászni ment ezen a szombaton. Reakcióm láttán ő is rémesen érezné magát.

Persze a szombatnak volt hátránya is. Ahogy lassan, óvatosan befordultam az utcánkba, megláttam a házunk felhajtóján apa járőrkocsiját. Megint kihagyta a horgászást. Még mindig az esküvő miatt duzzog. Ezek szerint nem tudok majd otthonról telefonálni, pedig fel kéne hívnom…

Leparkoltam a járda szélén a Chevy-műemlék mögött, és elővettem a kesztyűtartóból a mobilt, amit Edward vészhelyzet esetére adott. Bepötyögtem a számot, aztán az ujjamat a piros gombon tartottam, miközben kicsengett. Biztos, ami biztos.

– Halló! – vette fel Seth Clearwater, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Túlságosan be voltam rezelve ahhoz, hogy nővérével, Leah-val beszéljek. A mondás, hogy „leharapom a fejedet”, Leah esetében nem feltétlenül volt átvitt értelmű.

– Szia Seth, Bella vagyok.

– Á, helló Bella! Mizújs?

Elszorult a torkom. Rettentően nagy szükségem volt a biztatásra.

– Megvagyok.

– A hírek miatt hívsz?

– Olvasol a gondolataimban.

– Nem mondhatnám. Nem vagyok Alice. Egyszerűen csak kiszámítható vagy – viccelődött. Az odalent, La Pushban lakó quileute falkából Seth volt az egyetlen, akinek nem esett nehezére nevükön neveznie Cullenéket, hogy a majdnem mindentudó leendő sógornőmmel való viccelődést már ne is említsem.

– Tudom. – Egy pillanatra elbizonytalanodtam. – Hogy van?

Nagyot sóhajtott.

– Mint mindig. Nem hajlandó beszélni, pedig tudjuk, hogy hall bennünket. Tudod, igyekszik nem emberként gondolkozni. Csak az ösztöneit követi.

– Tudod, hol van most?

– Valahol Észak-Kanadában. Nem tudom, melyik tartományban. Nem nagyon izgatják az államhatárok.

– Van bármi, ami arra utalna, hogy…

– Nem jön haza, Bella. Sajnálom.

Nyeltem egyet.

– Semmi vész, Seth. Kérdés nélkül is tudtam. Csak képtelen vagyok feladni a reményt.

– Na ja. Mind így vagyunk ezzel.

– Kösz, hogy elviselsz, Seth. A többiek biztosan macerálnak miattam.

– Nem ők a legnagyobb rajongóid – hagyta rám vidáman. – Szerintem elég gáz. Jacob döntött és te is. Jake-nek nem tetszik a falka hozzáállása, de ő maga sincs oda az örömtől, hogy még mindig foglalkozol vele.

Elakadt a lélegzetem.

– Azt hittem, nem áll szóba veled.

– Bármennyire igyekszik is, mégsem tud mindent eltitkolni előlünk. Ezek szerint Jacob tudja, hogy aggódom. Nem tudtam, hogy érezzek efelől… De mindegy, legalább világos előtte, hogy nem húztam el a csíkot, és nem feledkeztem meg róla teljesen. Lehet, hogy képesnek tartott rá.

– Gondolom, találkozunk az… esküvőn – mondtam, nehezen szűrve a szót a fogam között.

– Naná, ott leszünk anyával. Rendes vagy, hogy meghívtál bennünket. Elmosolyodtam lelkes hangja hallatán. Bár Clearwaterék meghívása Edward ötlete volt, örültem, hogy eszébe jutott. Jó, hogy Seth ott lesz – kapocs, amely bármennyire gyenge is, a távollevő tanúmhoz fűz.

– Hiányoznál, ha nem jönnél el.

– Mondd meg Edwardnak, hogy üdvözlöm, oké?

– Persze – feleltem, és a fejemet ingattam. Az Edward és Seth között támadt barátság olyasmi volt, amit még mindig képtelen voltam felfogni, azonban azt bizonyította, hogy a dolgok igenis változhatnak. Hogy a vámpírok és a vérfarkasok jól kijöhetnek egymással, ha akarnak, akárki akármit állít is.

Ez a fordulat azonban nem mindenkinek tetszett.

– Jaj! – mondta Seth, s a hangja felugrott egy oktávval. – Öö, Leah hazajött.

– Hát, akkor szia. A telefon elnémult. Az ülésen hagytam, és lélekben felkészültem arra, hogy bemenjek a házba, ahol Charlie várt. Szegény apámnak annyi mindennel meg kellett küzdenie. Jacob eltűnése csak szalmaszál volt túlterhelt vállán. Legalább annyira aggódott miattam, alig nagykorú lánya miatt, aki néhány napon belül férjhez megy.

Lassan araszoltam a ház felé a szemerkélő esőben, visszagondolva arra az éjszakára, amikor közöltük vele…

Amikor a járőrkocsi hangja Charlie érkezését jelezte, a gyűrű egyszeriben mázsás súlyként kezdte húzni az ujjamat. Legszívesebben zsebre dugtam volna a bal kezemet, vagy inkább ráültem volna. De Edward hűvös, határozott szorítással emelte kettőnk elé.

– Lazíts már, Bella! Ne felejtsd el, hogy nem egy gyilkosságot készülsz bevallani.

– Te könnyen beszélsz.

Hegyeztem a fülem, hallom-e már apám bakancsának jellegzetes csoszogását a járdán. Kulcs csörrent az egyébként nyitva levő ajtó zárjában. Ez a hang eszembe juttatta a horrorfilmek azon pillanatát, mikor az áldozat rádöbben, hogy elfelejtette kulcsra zárni az ajtót.

– Nyugodj meg, Bella! – suttogta Edward, szívem egyre gyorsuló dobogását figyelve. Az ajtó a falnak csapódott, én pedig úgy rezzentem össze, mintha sokkolóval értek volna hozzám...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr622050500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.