Jean Louis Fournier író, színész és rendező, dokumentumfilm forgatókönyvíró az egyik francia televíziós társaságnál, ugyanakkor egy olyan édesapa, akinek két fogyatékos gyereke született. Ebben a könyvében, amit 25 nyelvre fordítottak le és Femina díjjal jutalmaztak, az apa kíméletlen őszinteséggel, humorral, öniróniával, mutatja be a mindennapok kihívásait, megpróbáltatásait. Rég nem volt könyv ekkora hatással rám, mivelt a kérdéssel kapcsolatos szemléletváltást hordoz magában: nem sajnálat, részvét, sajnálkozás sugárzik belőle, hanem egyfajta nyugodt derű és feltétel nélküli elfogadás. A könyv Czeizel Endre előszavával és ajánlásával jenet meg.

Amikor a megszületendő gyerekünkre gondolunk, egy egészséges csecsemő világrajöttét vizualizáljuk, de sok szülőnek szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy ez nem így történt. “Tegye fel a kezét, aki sosem félt attól, hogy a gyereke nem lesz normális. Senki sem tette fel a kezét. Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan mindenki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő. Én kétszer éltem át a világvégét." Egy olyan apának a történetét olvassuk, aki a genetikai lottón játszott és veszített. Bár a könyv egyesek számára megbotránkoztatónak tünhet a hangvétele miatt, a keserű humor ebben az esetben egy túlélési technika.

 

 

A speciális szükségletű gyerek fogadása egy gyászfolyamattal kezdődik, el kell engedni, fel kell dolgozni azokat az elvárásokat, amelyek irreálisnak bizonyultak. Ez csupán az alábbi szakaszok segítségével lehetséges: elutasítás, tagadás, düh, harag, alkudozás, depresszió valamint az elfogadás, belenyugvás. A borítón egy kicsavart helyzetben, fejjel lefele egy plüssmackó látható, jelezve az összetört álmokat. Ez a regény a belenyugvásig, elfogadásig vezető út szakaszait taglalja, pontosan azokról a dolgokról beszél, amiről nem szokás. Az apa szemléletesen mutatja be a környezetében élő személyek reakcióját is, akik nem tudnak mit kezdeni azokkal a szituációkkal, amelyek szívszorítóak, de ugyanakkor mulatságosak is. Ezek az apró örömök teszik elfogadhatóvá a mindennapokat, mivel ilyenkor leginkább szomorú, keserű, gyászos arcképet illik vágni, mintha a szülőnek már nem lenne joga nevetni, ezt a környezet rossz szemmel nézi.”Mostanáig sosem beszéltem a két fiamról. Miért? Szégyelltem? Féltem a szánakozástól? Egy kicsit ez is, az is. De azt hiszem, főleg a szörnyű kérdést akartam megúszni: Mit csinálnak a fiaid?”

A könyvet a fiainak írja, azért “hogy ne felejtsünk el benneteket, és ne csak a fogyatékkal élők igazolványába ragasztott fényképként maradjatok fenn. Olyasmit akarok leírni, amiről soha nem beszéltem. Talán lelkifurdalásaimat. Nem voltam nagyon jó apa. Sokszor nem tudtalak elviselni titeket, nehéz volt szeretni benneteket. Angyali türelem kellett hozzátok, és én nem vagyok angyal. Meg akarom mondani nektek: sajnálom, hogy nem tudtunk boldogok lenni, és talán bocsánatot is kérek, amiért félresikerültetek. Nem volt szerencsénk, sem nektek, sem nekünk. Titeket pottyantott ránk az Ég, de hát lehetett volna az ominózus fél tégla is. Félre a siránkozással. Ha fogyatékkal élő gyerekekről beszélünk, az alkalomhoz illő képet vágunk, mint amikor valami katasztrófa kerül szóba. Most az egyszer szeretnék mosolyogva beszélni rólatok. Ti megnevettettek engem, és nem mindig akaratlanul. Nektek köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem azokkal a szülőkkel szemben, akiknek normálisak a gyerekeik. Nem kellett foglalkoznom a tanulmányaitokkal, sem pedig a pályaválasztásotokkal. Nem kellett döntenünk, reál vagy humán tagozatba járjatok-e. Nem okozott fejtörést, mit fogtok csinálni később, egy-kettőre kiderült, mit: semmit. Ami szintén fontos, sok-sok éven át ingyen matricát kaptam a kocsimra. Nektek köszönhetem, hogy nagy amerikai kocsikat vezethettem."


Talán egy társadalmi szemléletváltás is elkezdődhet azzal, hogy elkezdünk másként gondolkodni a kérdésről. Jó volt látni azt, hogy az egyetemi szemináriumi feladatként feldolgozott, bemutatott könyv milyen hatással volt az óvó és tanítónőknek tanuló diákok körében. Hova megyünk papa? hangzik a kérdés, amit a szerző 10 éves Thomas fia tesz fel századszorra. Talán egy olyan világba, ahol lehet és kell ezekről a dolgokról is beszélni, mesélni.

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr992100584

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása