Nyál folyik össze a számban, és közben olyan érzésem támad, mintha egy barátnőmmel beszélgetnék a világról, utazásokról, tapasztalatokról és gasztronómiáról. És tényleg egy barátnőm hívta fel a figyelmem először arra „a” blogra. Más volt, mint a simán csak recepteket bemutatók, mindig van és volt benne egy kis elmélkedés is arról, kik, miért, hol, hogyan eszik az éppen bemutatott fogást. Írtam a szerzőnek kommentet – és kaptam választ. Szimpatikus volt.

Olyannyira, hogy az általa is félve bemutatott kakaóporral megszórva megsütött karfiol volt az első, amit a blogjáról kipróbáltam. Azt nem bántam meg, s talán emiatt alakult úgy, hogy – dacára a házunkban felhalmozott számtalan régi, új, gazdagon vagy szegényen illusztrált és részben örökölt szakácskönyveknek – hinni kezdtem a szerzőnek. Feltétel nélkül. Sült hús, és szórjuk meg a külsejét porcukorral? Rendben. Tegyünk hozzá sót? Oké, ha ezt írod. S közben észrevétlenül olyan zöldségeket csempészett étrendembe egy-egy mennyei recept, amit egy étteremben is félve rendeltem volna korábban. A különböző kultúrák receptjei iránti kíváncsiság ragadós, de remek érzés, hogy valaki olyantól vehet át az ember recepteket, akiben bízhat.


Közben szépen, lassan, a kusza hálózati végpontok egyikének olvasójaként is kirajzolódott az íróról egy kép: a kísérletező gasztroblogger, aki mára már ebből él: igazi sikertörténet!

Mikor megtudtuk, hogy szakácskönyve jelenik meg, számomra egyértelmű volt, hogy ezúttal nem fog működni a főzésmániás ismerőim és köztem felállított rendszer, vagyis egyikünk sem elégszik meg annyival, hogy egynek megvan a könyv és a többiek kiírják belőle a számukra izgalmas recepteket. Ezt muszáj lesz megvenni.

Csalódott lettem volna, ha nem lettek volna benne olyan receptek, amiket a blogon már olvastam, és fura mód olyan érzésem támadt, mintha attól, hogy egy keményfedeles könyvben jelennek meg ezek a receptek, valahogy kanonizálódnának: biztosan volt anno sok-sok ember, aki áhitattal hallgatta Gabriel García Marquez minden szavát, vagy olvasta a tudósításait az újságban, ám a nagy egész, a világ kincseinek egyikévé akkor vált, mikor kiadták és fordítani kezdték műveit. Így lett Mautner Zsófi, akit még sosem láttam, akit még csak nem is ismerek személyesen, olyan barátnőm nekem, aki lepipálja Nigella Lawson magyar szendvicsét, Gordon káromkodásait, Jamie Oliver jópofizását – vagyis sarokköve személyes szakácskönyv-kánonomnak. S mindezt „mindössze” azzal érte el és tartja fent, hogy őszintének, nyitottnak és barátságosnak tűnik.

A receptjei előtt álló kis leírásokban úgy magyarázza el az egy-egy fogáshoz fűződő tudnivalókat, hogy nem érzem sem nagyzolónak, sem nagyképűnek. Feltételezi az olvasóról azt, hogy nem hülye, ugyanakkor elég támpontot ad ahhoz, hogy a készítés során egy kezdő szakács se tévedjen el. A stílusa közvetlen és nem modoros annak ellenére, hogy a túlzó jelzők sok szakácskönyvre jellemzőek mostanság.

A Chili & Vanília szakácskönyvből először a portugál pudingos kosárkát próbáltam ki, majd átugrottam Európából a New York-i részhez kávés-mogyorós keserűcsokoládés korongot sütni – ezek nem túl bonyolultak, de van még ezeknél is egyszerűbb. Voltaképpen a több részből álló könyv mindegyik fejezetéből kipróbáltam már legalább egy valamit – nem tudom, másnál hogy van ez, de a többi szakácskönyvből általában kinézek egy receptet, megpróbálom elképzelni, milyen lehet, s talán kipróbálom. Ha bevált, talán gyakrabban készítem el, de az biztos, hogy 4-5 ilyen recept van maximum könyvenként. A Chili & Vanília mindezt túlszárnyalta. És még kutakodnom sem kell a receptekhez a neten.


Harka Éva ajánlója

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr502100507

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.