Paul Auster: Timbuktu

journal - 2010.07.26. 08:32

Címkék: paul auster

Tisztelt Csonti Úr!

Talán különösnek tűnik, hogy levelet írok önnek, hiszen ön mégis csak egy kutya, igaz, annak nem akármilyen, hiszen ön Paul Auster regényének, a Timbuktunak egyik főhőse, sőt, mondhatni fő hőse, aki kitűnően érti az emberi beszédet, mi több, műveli is azt, bár csak álmában. Tudja Csonti úr, a kutyasorsok irodalma végtelen, mint Timbuktu fölött a csillagos ég, vagy mint körös-körül a homoksivatag, igazán eredeti kutyakönyvet írni kutyanehéz dolog, de Paul Austernak, ennek a Magyarországon is népszerű, hórihorgas, folyvást szivarozó amerikai pasasnak sikerült. Az ember mai felfogása szerint ön nem külön faj, hanem „canis lupus varietas familiaris”, azaz a farkas háziasított változata, szerintünk ön nyugodtan büszke lehet a származására, ellentétben velünk, emberekkel, de ezt most inkább hagyjuk. Az ember a farkasfajból kikísérletezett vagy 400 különféle, úgynevezett fajtatiszta típust, a csivavától a bernáthegyiig, de ön, Csonti úr, egyik klubba sem tartozik, lévén masszív korcs, pardon, keverék. Szerencsére, ez sem önt, sem a gazdáját egyáltalán nem aggasztja.

A Bukfenc és Jeromos című kutyakönyv szerzőjeként is ismert Csányi Vilmos magyar etológus meghökkentő véleménye szerint az ön domesztikációja nem 10-15 ezer évvel ezelőtt ment végbe, ahogy azt a szakkönyvek is állítják, inkább egy kb. egy 130 ezer éve tartó közös evolúcióról lenne szó, amelynek során ember és farkas kölcsönösen megszelídítették egymást. „A kutya az ember társaságában nem az embert tekinti kutyának, hanem önmagát embernek.” – véli Csányi professzor. Kutyaszemszögből nézve ez nyilván azt jelenti, hogy egyfelől van a canis sapiens (tudós kutya), másfelől pedig a homo familiaris (háziasított ember). A kutya-gazda kapcsolatok tárgyában kezünkbe került egy iromány, amelynek az a címe, hogy „Interspecifikus kommunikáció vizuális aspektusaianak analízise etológiai metodikákkal”, ne vicsorogjon Csonti úr, nekünk is feláll a hátunkon a szőr, csak arra akartunk rámutatni, hogy némely emberi egyed fejében mekkora sötétség honol. (Persze, nem Csányi professzor, és nem is Paul Auster a szerző, ők ilyesmit le nem írnának!) A buta kuyánál csak a tudálékos tudós a rosszabb. 

Egy kutya számára nincs nagyobb csapás, mint elveszíteni rajongásig szeretett gazdáját, és önnel, Csonti úr, éppen ez a sajnálatos esemény történik meg. Az ön gazdája, egy bizonyos William Gurevitch, alias Christmas (magyarul Karácsony), az emberi törzs egy meglehetősen extravagáns, hogy azt ne mondjam, lökött példánya, aki kóborlással, írással és akut világmegváltással tölti kiapadhatatlannak látszó szabadidejét. No persze, meg az Önnel folytatott szövevényes társalgással, amely csak a tüskés külvilág számára tűnik monológnak. Nincs az a mazochista kiadó, aki egy sort is leközölne tőle, mégsem mondhatjuk, hogy a gazdi versei a kutyát sem érdeklik, hiszen Ön, Csonti úr, fölöttébb figyelmes és megértő hallgatóságnak bizonyul. Egy kicsit igazítva egy latin mondáson: a gazdi után nincs élet, ha van élet, az már nem ugyanaz. Willy, a gazda meghal, és ön Csonti úr, többé nem találja a helyét, egyre jobban vágyik abba a másik világba, ahol ismét együtt lehetnek. Ez a másik világ, ahogy önnek Willy ezt többször részletesen elmagyarázta, Timbuktu, egyfajta spirituális oázis, ahová a lélek kerül, miután kiszabadul a test börtönéből. Az utolsó képünk önről, Csonti úr, amikor átszel egy forgalmas autópályát, hogy rátaláljon a Timbuktuba vezető útra, hogy mihamarabb találkozhasson Willyvel, a gazdival. A halálban, sajnos nincs happy end, de a halálutániságban vajon van-e?

Timbuktu az angolban a világ végét jelenti, az irdatlan messzeség, az elszigeteltség szimbóluma, nagyjából úgy, mint a magyarban az óperencia, amely szintén valós földrajzi névből ered. (Über Enns, vagyis minden, ami az Enns folyón túl van.) A 11 nyelven éneklő mali zenész, Ali Farka Touré, aki történetesen Timbuktuban született, másképp tudja: „Egyesek szerint Timbuktu egy hely a seholvilág végén, de én tudom, hogy ez a világ közepe.” Willy is ezt a felfogást osztja, bár angol az anyanyelve. Timbuktut a 11. században nomád tuaregek alapították a Niger folyó Szaharát kikerülő kanyarulatában. A város fénykorában vetekedett az itáliai Firenzével és a mexikói Tenochtitlánnal, nem mintha ezek a kulturpoliszok tudtak volna egymásról. A 13-14. században Timbuktu egész Afrika legjelentősebb kereskedelmi központja volt, irdatlan mennyiségű arany, ezüst, só, rabszolga (egy lóért hét rabszolgát is megadtak) és luxuscikk cserélt gazdát. Amerika felfedezése előtt ez a város adta az arab-mediterrán aranykereskedelem 70 %-át! Timbuktu hamar az iszlám kultúra fellegvára lett. A 14. században 3 egyetemén és 180 iskolájában több mint 20 ezer diák tanult, a könyvtártulajdonosok száma több száz volt. Timbuktu szinte kérkedett nagyságával és gazdagságával: 1324-ben a legnagyobb mali uralkodó, Mansa Musa (Mózes császár) mintegy 60 ezer alattvalója kíséretében, számos rabszolgával és tevével mekkai zarándokútra indult (keresztül a Szaharán!), és „költőpénzként” kb. 200 ezer kg aranyat vitt magával. Mikor Kairóba értek, a fizetőeszköz-túlkínálat következtében összeomlott a helyi kereskedelem, és csak egy évtized múlva tért magához. Nos, Európa és a nagyvilág így szerzett tudomást Timbukturól, amely rögtön rákerült a térképekre, az európai ember képzeletébe és beteljesületlen vágyaiba pedig titokzatos, mesés eldorádóként, „a sivatag gyöngyeként”, „Afrika Athénjaként”, „a Szahara Mekkájaként”, „Szudán Rómájaként” épült be. Timbuktuba eljutni nem volt könnyű, egyébként ma sem az. Zagora marokkói város számított a „sivatag kapujának”, főutcájának végén ma is szabályos útjelző tábla mutatja arab és francia nyelven: „Timbuktu – 52 nap”. Nem mérföld, nem kilométer, hanem 52 napi járóföld teveháton. Tavasszal elindult a karaván, hogy ősszel visszatérhessen. Évente 15 ezer teherhordó teve. (Mellesleg Kairó kétszer ilyen távolságra van.)

Tisztelt Csonti úr! Mára vajon mi maradt Timbuktu szépségéből és fenségességéből? Nos, egyszerűen szólva, a nagy semmi. A térképen elegáns csokornyakkendőre emlékeztető Mali, a sáskák kedvence, ma a világ legszegényebb országa, maga Timbuktu pedig a legszegényebb város. Haldokló legenda, homokba fulladt dicsőség, levegőnek álcázott okkersárga légszomj. Nincs ipar, nincs mezőgazdaság. Nincs képeslap, sem bélyeg. Nincs közlekedési lámpa, nincs gépjárműforgalom, nincs közvilágítás, nincs közműszolgáltatás. Nincsenek terek, sem sugárutak, csak szűk sikátorok. Timbuktu a lehangoló valóság városa. Forróság van és homok. Timbuktu közmondásos erénye a csönd. „Tomboctou, la silencieuse” – mondja a francia. Nincs rádió, nincs tv. Az emberek csöndesen mennek a dolguk után (ha mennek, és ha éppen van dolguk), lépéseik zaját elnyeli a mindent elborító homok. A sivatag visszaveszi a várostól a jussát, a területet csak kölcsön adta. A város összezsugorodott. Teve talán még akad egy-kettő, de nincsenek lovak, nincsenek kutyák sem, sőt, a kutyáknak becsületük se nagyon van. A timbuktui ember nem engedheti meg magának a kutyatartást, nincs konyhai maradék. A piacon csak rizs és cirok porosodik, ami, ugyebár, nem kifejezetten kutyaeledel. Timbuktu a minden városa volt, és a semmi városa lett.

Csonti úr, ha behunyjuk a szemünket, csodálatos mecseteket, középületeket és palotákat látunk, ha kinyitjuk, elkeseredünk, és sírva fakadunk. Csukjuk be a szemünket, mert az igazi Timbuktu nem valahol a világ végén, hanem bennünk van. Nem a lelkünk költözik Timbuktuba, hanem Timbuktu a lelkünkbe. Timbuktu a hűség, a szeretet, az önfeláldozás oázisa. Nem Timbuktu a fontos, hanem az odavezető út. Ha Timbuktuval a lelkünkben halunk meg, örökké együtt maradunk azokkal, akiket szeretünk. Heinrich Barth, a timbuktui kalandot élve megúszó európai felfedezők egyike mondta 1844-ben, az öt évig tartó gyötrelmes expedíció után, hogy nem Timbuktu a cél, „a cél az út maga”. Csonti úr, szerencsés utat!

Könyves Kata ajánlója
 

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr312170792

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

wilbury 2010.07.26. 17:37:46

Bájosan vicces ajánló, csak kicsit hosszúra sikeredett. A bácsi képe egyáltalán nem illi kaz ajánlóhoz, mert nagyon ijesztő, el sem akartam olvasni az ajánlót emiatt.

stillman 2010.07.26. 23:15:28

úristen a "bácsi" írta a könyvet és egyáltalán nem ijesztő, csak ez egy szar kép ki tudja miért ezt tették be.