A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület öt évtizede működő szakmai szervezetm, amely eddigi fennmaradását köszönheti annak, hogy képes dinamikusan reagálni az aktuális művészeti és társadalmi kérdésekre, szóval egy progresszív szakmai szervezetről van szó. Története még a rendszerváltás előtt időben kezdődött: a Művészeti Alap irányítása alatt kezdte meg működését. Majd a 90-es évek elején a demokratikus átrendeződésnek köszönhetően önálló egyesületté vált, és azóta is civil szervezetként tevékenykedik.

A jelenleg 397 fős, folyamatosan frissülő tagságot művészek, művészettörténészek és kritikusok alkotják. Az egyesület célja, hogy tagjai pályakezdését segítse, integrálja őket a hazai és nemzetközi képzőművészeti szakmai közegbe, és egyben egyfajta érdekképviseletként is fellépjen tagjai nevében. Ennek megfelelően törekszik az új és újabb szakmai kapcsolatok és struktúrák kiépítésére, a már meglévők ápolására; amikiállítások szervezésén, cserekapcsolatok létrehozásán, az aktuális szakmai-, intézményi kérdések kommunikálásán keresztül valósul meg. A jelenlegi működési stratégiákat a kilencvenes évek elején dolgozták ki, az akkor frissen kialakult támogatási rendszerhez igazodva.


A Fiatal Képzőművészek Stúdiója 2008-ban ünnepelte alapításának 50 éves évfordulóját. Az egyesület ez alkalomból jelentette meg 3 kötetes kiadványát, melyből egy interjúrészletet közlünk.


Évfordulós beszélgetések
Folytonosság és átalakulás

Hogyan lett a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának ifjúsági szekciójából független és progresszív művészeti egyesület – beszélgetés Július Gyula képzőművész, L. Menyhért László művészettörténész, Merhán Orsolya művészettörténész, Pacsika Rudolf képzőművész és Roskó Gábor képzőművész részvételével. Moderátor: László Zsuzsa esztéta

A Stúdió mai, független formája a rendszerváltás időszakát követően folyamatos átszervezéseken keresztül, hosszú évek munkájával alakult ki. A meghívott vendégek fontos szerepet játszottak a Stúdió életében az átalakulás időszakában.

Miért döntött úgy az akkori vezetőség, hogy átalakításokkal ugyan, de folytatja a múlt rendszerből megörökölt intézmény irányítását és egy progresszív, független helyet csinál belőle?


A folytatás legkézenfekvőbb oka az volt, hogy akkor és ott ez a korosztály került a Stúdió élére és valamit kezdenie kellett az új helyzettel. A rendszerváltáskor már L. Menyhért László volt a titkár: 1987 végén az FMK éttermében többek között Bukta Imre és Szirtes János kérték fel őt a titkári posztra. A korábbi időszakkal ellentétben ekkor már nem kellett párttagnak lenni a pozíció betöltéséhez. (Menyhértet megelőzően Arnóth András festőművész volt a titkár.) Az átmeneti időszak fontos fejleményeként könyvelhető el, hogy a Képzőművészeti Alap ugyanúgy adta a pénzt, mint előtte, de már nem szólt bele a szakmai kérdésekbe. 1987-ben volt az első zsűrímentes kiállítás – egyedül Bogdándy Szultán húsművét szedették le, de azt sem szakmai, hanem közegészségügyi okokból kifolyólag. A Stúdió a hazai művészeti életben betöltött speciális pozíciója folytán különleges helyzetbe került: a Főiskola (ma Egyetem) elvégzése után automatikusan kerültek a művészek a Stúdióba, ami tulajdonképpen a Művészeti Alap fiókintézményeként működött abban az értelemben, hogy innen vették fel a művészeket először az alaphoz, majd a szövetséghez. Akkoriban a fiatal művészeknek még nem volt más bemutatkozási lehetőségük, még sem a Liget, sem az Óbudai Társaskör Galéria nem nyílt meg. Emellett a Stúdió volt az egyetlen olyan hivatalos intézmény, ahova főiskolát nem végzettek is bekerülhettek. Ebből az a gyakorlati haszon származott, hogy a személyi igazolványban feltüntették a képzőművészeti alap tagságát, amivel a művészek tevékenysége legalizálódott és megszűntek a kellemetlen utcai igazoltatások. Bukta Imre volt az első stúdiótag, aki nem végzett főiskolát és a nyolcvanas években ő vált a szervezet motorjává.
A rendszerváltás előtt a Művészeti Alap finanszírozta a Stúdió működését, fizette a bérleti díjakat, a művészek ösztöndíjait, a műtárgyvásárlásokat, amiért cserébe nyilvánvalóan olyan kiállításokat kellett szervezni, amit a hivatalos közeg is elfogadott. A változást követően az vált a fő szemponttá, hogy a vezetőség maga szerezze meg a pénzt a működésre, magának pályázzon, az ingatlanokat tulajdonába vegye (három ingatlanja volt ekkoriban a Stúdiónak). A változás nem egyik pillanatról a másikra következett be, hanem egy folyamat eredményeként, apró lépésenként haladva (párhuzamosan a Balázs Béla Stúdióval, ami szintén akkoriban vált független egyesületté.)

Nagyon mozgalmas időszak volt ez a vezetőség körében, a tagok állandóan cserélődtek. Hogyan alakultak ezek az évek?

1987-ben még az volt az elképzelés, hogy a Stúdió legyen független szakmailag, de a pénzt a Művészeti Alaptól kapta. Jeszenszky István  sokat tett a Stúdióért, de cserébe bizonyos jogokat formált és a gazdálkodásban lehetetlen állapotok kezdtek uralkodni (eltűnt egy éves könyvelés), „elcsaládiasodott” az egyesület. Ezért Július Gyula aláírásgyűjtést kezdeményezett és Roskó Gábor, Kicsiny Balázs, Gerber Pál és Gerhes Gábor részvételével egy új stúdióvezetőség felállításáról döntött. Gyakorlatilag ez a puccs vezetett az új korszakhoz.
A Stúdió 1990. májusában került bírósági bejegyzésre mint független szervezet. Az új szervezeti formával együtt új szabályokat is kellett hozni. 1992-93 körül a nehéz anyagi helyzet megoldására merült fel a gyűjtemény, valamint a grafikai műhely gépállományának az értékesítése. (Főként a nagy számú, több példányos grafikák kerültek szóba.) A vezetőséget nagyon kemény támadások érték az eladások miatt (többek között Szűts Miklós tiltakozott Vojnich Erzsébet képének eladása miatt). Az ideális az lett volna, ha a gyűjteményt valaki egyben veszi meg és egyben is tartja. Ebben az időszakban a Magyar Nemzeti Galériából sokat vásárolt Dévényi István, valamint Legéndy Péter is.

Létezett-e olyan modell, szervezeti példa, amit követni tudott a Stúdió az átalakulásban?


A nyugat-európai intézményrendszerekből hiányzik a Stúdióhoz hasonló szervezeti felépítésű, művészek által vezetett, nagy tagszétlámú csoport. Nem volt követhető modell, mindent a vezetőség talált ki: a szociális-, szakmai- vagy munkaösztöndíj-rendszertől elkezdve a műteremhasználaton keresztül a külföldi művészek meghívásáig. A kiállításokra pályázni lehetett, kurátorokat vontak be a kiállítási projektekre, katalógusokat adtak ki (az utolsó éves katalógus 1996-ban készült). Folyamatosan írták a pályázatokat (Soros, NKA) és megkezdődött a szponzorszerzés is (MKB). A ’90-es évek közepére egy profi szervezet jött létre ösztöndíj-rendszerrel, külföldi csereprogramokkal, pályázati programmal, ami egy egész generációt hozott helyzetbe.
 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr192171278

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

wilbury 2010.08.16. 13:48:53

Ezekért a cikkekért fizetnek a Bookline-nek, hogy kitegyék? Tényleg van, akit ez a cikk érdekel? Ez olyan, mint Czinege Lajos összegyűjtött beszédei.