Ungvári Tamás: Nyomtalanul

journal - 2010.09.18. 12:31

Címkék: ungvári tamás



Ungvári Tamás Nyomtalanul című új könyvében az 1980-as évek nagy botrányt kavart sorstragédiájának nyomába szegődik, és a védelem tanújaként próbálja igazolni Elbert János irodalomtudós, műfordító életét, és megfejteni halálát…


Ungvári nem pusztán oknyomozást folytat, levéltári adatokat, titkosított iratokat, egykori jelentéseket gyűjt össze, hanem a tőle megszokott mesélőkedvvel emlékezik, felidéz – a háborús idők sárga csillagos gyermekéletét, a családi élet kerékvágásait, a közös kalandok izgalmát. Elbert János életét és halálát. Merthogy Ungvári hiteles tanú, a védelem tanúja – a titokzatos körülmények közepette elhunyt irodalmár unokatestvére, testi-lelki jó barátja.

Olvasson bele a könyvbe még megjelenés előtt!


ELŐHANG EGY RÉMDRÁMÁHOZ

– melyben a főszereplők meghalnak;
az emlékezet támasztja fel őket
Áldozattá nem lesz, hanem születik az ember, miként a költő. Mégsem
a sors bélyegzi homlokára a kiválasztottság jegyét, amelyet azután
gyilkosai felismernek. Úgy van ez inkább, hogy a tökéletes áldozat
személyében összeér a születés és a sors, az örökölt és a szerzett, a
génprogram és a neveltetés, az ösztön és a tudat.

 

Az igazi áldozat ártatlannak születik, s akként hal meg. Nem
véletlenül növekedhetett a holokauszt elborzasztó jelképévé a csecsemőgyilkosság.
A holokauszt valamennyi, azaz hatmillió áldozata
ártatlan volt abban, amiért a megsemmisítő táborokban lemészárolták
őket. Még csak nem is mindig tartoztak olyan nemzethez, amely
a gyilkosok ellen háborút vívott volna. Lehettek öregek vagy ifjak,
szemtelenek vagy tisztelettudók, csalók vagy balekok. Olyasmiért
pusztították el őket mégis, amiről nem tehettek. Személyes tulajdonságaiknak
vajmi kevés közük volt a sorsukhoz.

Az áldozat bűnös lehet ezernyi vétekben, csak abban nem, amiért
elpusztítják.

Könyvem hőséről én mint a védelem tanúja ugyanezt állítom.
Élete s halála ezért is figyelemre méltó. Bár neve nem titok, addig nem
árulhatjuk el, ameddig el nem mondtuk róla azt is, hogy rendkívüli
sorsában a nemzedékéé – s talán a nemzetéé – tükröződik. Ahogyan
a legszörnyűbb csecsemőhalál jelképében benne foglaltatott a véneké,
az árváké, az asszonyoké, úgy az övében is ama AKÁRKIÉ, aki a
misztériumjátékok színpadán kísértések s csalódások közepette jut
el a megváltásig és a kegyelemig. EVERYMAN, JEDERMANN,
AKÁRKI, hibázhatott sokat. Kegyelmet azonban nem az erényeiért
kap, hanem azért, mert halandó volt, és vétlen abban, amiért
elítéltetett.

Még a misztériumjátékok is fellázadtak az eleve elrendelés doktrínája
ellen.


A védelem tanúja csak az életének körülményeit ismeri, a haláláét
csak részben. De éppen ez élet közeli ismerete hatalmazza fel arra,
hogy kijelenthesse: ebből az életből az elmúlása nem következett.

Nem úgy halt meg, ahogyan élt. Elhulltának nyomában újabb
pusztulás aratott. Meghalt a fia, azután a felesége. Feltétlen és cáfolhatatlan
bizonyítékok alapján ártatlanok.

Hogyan lett belőlük áldozat egy korban, melynek oltára a mészárszék?
– ezt mondja el a védelem tanúja. Hangja olykor elcsuklik,
másszor a bizonyítékok szegényessége okán csupán feltételezései
lehetnek. Módszereiről, melyek szokatlanok, a tárgyalás folyamán
tájékoztatja az esküdteket.

A tárgyalást a védelem tanúja kérte azzal, hogy itt csak ítélet lehetett,
az eljárást sohasem folytatták le. Kegyelmet így csak a halottak
emlékének kérhet.

Irgalmat – önmagának.

I. rész
CSALÁDI GYORSFÉNYKÉP
– alig retusálva

Hősünk színre lép, és máris meghal – Shakespeare fellebbez

Elbert János 1983. március 9-én a szokott időben sétált be a Krisztinatemplom
melletti irodájába. Nyugodtan átnézte a postáját, majd a
titkárnőjével megbeszélte az aznapi teendőket, beosztotta látogatói
sorrendjét, a villámértekezleteket. Fél tízre hivatalos vendéget várt,
így az íróasztalán púposodó elintézendőkre mindössze fél órája jutott.
Közben még egy telefonhívás is megzavarta. Úgy rémlett, csak
a fejét szellőztetni indul, amikor – az aktatáskáját nyitva és mindentudó
noteszét az asztalán hagyva – azzal szaladt ki az irodájából,
hogy kisvártatva visszatér.

A rendőrségi jelentés szerint aznap délután 1.10-kor állt meg az
órája a siófoki móló nyolcvancentis vizében.

Ki volt a rejtélyes telefonáló, miért sietett Elbert éppen Siófokra,
s hogyan zuhant a móló sziklakövei közé?

Elbert Jánosra szűkebb szakmáján kívül kevesen emlékeznek már.
Rejtélyes halála rövid ideig az újságszenzáció múlékonyságával tartotta
fönn a nevét, aztán esetét is kiszorította más, frissebb tragédia.
Néhány héttel megmagyarázatlan pusztulása után a fia, Jánoska
veszett a Dunába, róla már csupán apróbetűs, fizetett gyászhír emlékezett
meg. A gyermek vesztéről nem adtak ki rendőrségi közleményt.
Az apja haláláról szóló nyilatkozatban említették meg, hogy tizenhét
évesen öngyilkosságot követett el.

A családi tragédia már szélesebb hullámokat vert: szóbeszéd tárgya
lett. Hírek keltek lábra, hogy Elbert halála mégsem lehetett baleset.

Amikor alig esztendőre a család férfitagjainak halála után a felesége
is öngyilkos lett, az iszonyat még az emléküket is elmosta.

Az Elbert család a mitológiai Léthébe, azaz a feledés vizébe
merült.

Túlságosan torokszorító, kifejezhetetlen és megmagyarázhatatlan
volt a történet.

Családi gyorsfénykép – alig retusálva

Akik Elbertet ismerték, vagy akik csak hallottak róla, egészséges
védekezésből feledték el azt, hogy a modern társadalmakban ritka,
a görög sorstragédiákat idéző sors tanúi lehettek.

Elbert János, a drámatörténet tanára azoknak adott volna jelest,
akik elfeledték: katarzis, azaz az átélt félelemtől és rettegéstől való
megtisztulás, megkönnyebbülés nélkül nincs tragédia. Éleoszés phobosz,
magyarázta volna Elbert János, a félelem és a rettegés az ember számára
csak akkor elviselhető, ha mérgeit kivetheti magából a szervezet.
Arisztotelész a görög orvostudományból kölcsönözte a katarzis, a
megtisztulás fogalmát, ezzel is bölcselméről tévén tanúbizonyságot.
A test és a lélek sajátos egységét üzente nékünk így Arisztotelész, akit
a Stagiritának, azaz „A sztagirai”-nak is neveztek.

Ó, milyen szépen, milyen pontosan, milyen érzékletesen tudott
magyarázni az, akinek a halálára magyarázatot keresünk.

Ha sorsát előre ismeri, a görögöket sohasem tanítja. Inkább
Shakespeare-t, rogyásig. Ma már nem tiltják be a Macbethet, mint
tették egykoron, taníthatná hát minden „áthallásával” saját korát a
boszorkánytáncból.

Szép a rút és rút a szép:
Sicc, mocsokba, ködbe szét!


Kora csakugyan most foszlik szét a ködbe. Véget ért – ahogyan
ő magyarázhatná – az a kor, amikor értékítéletünket megzavarhatta
egy feje tetejére állított ideológia, melyben: szép a rút és rút a szép.
Azt pedig végképp csak ő tudhatná elmagyarázni, hogy fordulóhoz
érkeztünk, amidőn a kizökkent időt próbáljuk helyretolni. Ki értené
nála jobban, hogy Arany János a legmélyebben fogta fel Shakespeare
üzenetét: az időt, azaz az óra mutatóit a temetőkertben a két kezével
tolta helyére a sekrestyés-sírásó. Tizenkét óránként tolta helyére az
időt: nem találták fel még azt a mechanizmust, mely a nap és a hold
kergetőzését a mutatók szünetlen revolúciójával, forgásával utánozta
volna. 

Mi is a tizenkettedik órában vagyunk, magyarázta volna a saját
koráról Shakespeare ürügyén Elbert. Létünk a kimért idő, hirdette
Shakespeare – igyekeznünk kell tehát. A holnap nem egyszer tipegve
vánszorog, másszor olyan futó, mint Akhillész, a gyors, de sebezhető.
Ami pedig a múltunkat illeti, megismerése, feltárása akkor a
legsürgetőbb, amikor a jövő nem vánszorog, hanem úgy tör ránk,
hogy mindent elsöpör, „sicc, mocsokba, ködbe szét!”

Ha sorsát Elbert előre látja, rádöbben, hogy a görögöket
Shakespeare épp ezzel múlta fölül: nemigen hitt már a kötelező
megtisztulásban. A modern kor társadalmi higiéniája elmaradt a
görögökétől. Szókratésznek azért adták kezébe a bürökpoharat, mert
az attikai állam irtózott a gyilkosságtól. Shakespeare-nél már a nyers
hatalom tombol. Hőseinek úgy kellett elviselniük a fájdalmat, ahogyan
az orgyilkosként reájuk tört. Hol volt itt már a megtisztulás?

A mi korfordulónk most szabadult meg közelmúltunktól. De nem
elég vidáman, ahogy illenék. Visszahúz a tegnap, amelyben éltünk.
Holott, Shakespeare-rel szólva:

…tegnapjaink
Csak bolondok útilámpása voltak
A por halálba. Hunyj ki, kurta láng!

Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme nincs…


Jó, nem volt értelme. Ez szól védelmére is, ettől olyan tragédia,
melyre nem következik béke, megváltás, kegyelem. Ködbe, mocsokba
vész. Sicc.

Shakespeare tudta ezt jól. Ismerte a történelmi fulladás pillanatait,
azokat az órákat, melyekben egy korszak süllyed el. Korszak, melyre
nincs bocsánat.

Családi gyorsfénykép – alig retusálva

Mégis, térdre hullva esedezett a stratfordi William, a kesztyűkészítő
fia a szereplőkért. A szegény ripacsok soráért, aki ő is volt, meg
mi is, akik művét nem szűnünk magyarázni.

A többi néma csönd?

Ezt a csendet most megtöröm a félkegyelmű meséjével a védelem
tanújának előadásában. Lesz benne zengő tombolás, sok-sok tűnő
árny és halál a porban. Nem tudom kivárni, amíg a feledésből az
áhítat némasága varázsol vissza holtakat, nem bízom kegyeleti szertartásokra
azt, hogy lelkükért elkésve morogjanak el egy imát.

Történetemet a valóságból vettem, tartalma az, amit Macbeth boszorkányai
oly félelmes kacagással vágnak oda. A kimondhatatlan.

Legalábbis mindmáig az volt. Hallgatni kellett arról, amit Macbeth
így fogalmaz: „Szemét minden, halott a becsület.” Amit az egyik
udvaronc így: „Mennyi ferde ösztön!”

De a leginkább kimondhatatlan a tragédiák ama sora volt, melyben
családokat irtottak ki írmag nélkül, mint Elbertét. Ezért veszem
példának a sorsát, mégha hősöm csak „kurta láng” volt is, „szegény
ripacs”.

A védelem tanúja tudja, hogy korunk tragédiái azért felfoghatatlanok,
mert hőseinek oly kevés esélyt adott a végzet. Adorno, amikor
azt mondta, hogy Auschwitz után meghalt a költészet, erre gondolt.
A klasszikus tragédiák még hősökről szóltak, akik szembeszegültek
végzetükkel. Nekünk azonban csak az áldozat szerepe jutott, sorsunkat
ezért emészti el – sicc! – a köd s a mocsok.

Bizonyítani fogom azonban, hogy e fordított világban az áldozatok
is hősökké növekedtek, s ekként kell emlékezni rájuk.

Bizonyítani fogom továbbá, hogy az áldozatok hősökké nemesedtek
ott, ahol haláluknál tanúk sohasem jártak; tetteiket pedig előbb
foglalták ripők hazugságok közé, mint kegyeletes imába.

Sorsuk a tömeghalálban is a magány volt.

Magányos haláluk is a tömeges halált jelképezte.

Kiadói hír (Scolar)

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr832303380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.