Gourmand vagyok - kellett ráébrednem Szilasi László regényének olvasása közben. A kijelentés sznobsága még most is mellbe vág. Ráadásul e szerint én kifinomult ízleléssel, s tetejében e téren ízléssel is rendelkezem. Kiérzek mindent, és még azt is tudom, jó-e, illő-e az érzett íz. Hát nem. Lehet, hogy a francia gourmand ilyen, de a magyari, kisvárosiasított változat örül, ha ízlelgethet. Márpedig itt minden szónak íze van. Zamata. Akinek memória adatott, az tudja, felismeri, mi ottlikos, mi szerbes. Vagy éppen peteleis. Akik utaztak, azok felismerik, mi zalai, mi meg inkább csabai. Vagy éppen kassai. Aki az idők ismerője, az felismeri, mi Vizsoly előtti, s mi utáni. Vagy ugyanígy Széphalommal. Netán a berlini fallal. De a mesterszakács minden titkát senki fel nem fedheti, mert tudásuk még ha ugyanakkora, vagy tán nagyobb is, mégsem ugyanaz. Megkockáztatom, ebben a regényben a szavak kiválasztása és elrendezése az igazán zseniális.

Ezt nem képletesen értem, hanem szó szerint. Én alapvetően azt szeretem, ha egy könyvnek atmoszférája van - ennek viszont tényleg ízei vannak.
Nem a kétségkívül megjelenített kisvárosi atmoszféra a rabul ejtő, hanem annak nyelvi megfelelősége. És ez nem csupán stílusbravúr, még ha a négyféle szöveg megírása között eltelt, átlagosan negyedszázadot (inkább 30 évet) is érzékeltetni kellett. Már csak azért sem, mert mindhárom elbeszélő menthetetlenül bölcsész. Makovicza Bálint papírtalan, formális érettségi nélkül szerzett műveltséget, klasszikusat, s pedellusként korrepetálta a diákokat a Pázmányra; az ügynök Ladik István meg művészettörténésznek készült; Kanetti Norbert pedig aztán még diplomája szerint is az - ám egyikük sem lesz beiktatva ebbe a pozícióba. Így, úgy, de mind elsiklanak, s ezért tudnak mellékes dologgal foglalkozni. És ezért végső soron mindannyian a folytonosnak tekinthető humán műveltség kereteiben fogalmaznak. Persze, változik az érzelmi töltet. Más, ha Isten a címzett, más, ha tudományos irat készül, s más, ha belső a monológ. Vagyis a stílus inkább tökéletesen egyedi, mintsem hogy a cirkuszi szájtátók előtti bravúros ugrálások sorozatának, afféle mutatványnak tekinthessük. De még csak nem is a különlegesség hajszolása a jellemző. Nem a választékosság. Mert a szerző nem csupán alkotóelemként tekint a szavaira, hanem hozzávalóként. Ezért aztán gyakorta nem is különlegesek. Gyakorta krumpli és hús van. Az alapanyagok. Máskor persze kaviár, vagy ki tudja, mi egyéb. Szar is akár. Egyszerűen tökéletesek a szavak. Zseniálisan - azaz utánozhatatlanul.

Ehhez képest minden egyéb vonás csak professzionális.

Úgy értem: csillagos ötös.
Csak éppen az életben nem ez számít. Vagyis nem ezen áll, hogy olvassák-e ezt majd a szezon múltával. Lehet, hogy túl bonyolult is ez az egész. Túl okos. Túl kitalált.

Mellém is állhatna Szilasi úr, hogy akkor egy szabvány magyarórában nekem elmagyarázza, mi is van, hogy is van. Hogy legalább a történet legyen meg valahogy a fejemben. Vagy a történetek. Mégiscsak az a vizsgaminimum.
Minden egyes állításnak, a tartalmaknak perspektívája van. És nem mindig lehet belátni ezekbe az utcákba. Van ez az írói világ, a ki is találtnak meg csak a felidézettnek a keveréke. Márquez megint. Vagy Faulkner. De az ő világuk nem olyan nagy. Vagy nem egyszerre az. Itt viszont mindig minden mögött ott van a tudás. És az olvasó a kicsinységének tudatában olvas. Tehát mint Borgest. Borges világtudása van minden mögött. Mert megint mindencsak bölcsészien adatolt és bizonyítható. Sok-sok név, személyé vagy helyé, épületé vagy kiadványé, csak úgy mellékesen. Bizonyos, pontosan adatolt hivatkozások ugyanúgy léteznek a könyv világán kívül is (van Sprengsatz), mások meg nem (de nincs Laura Hayesnek a fiktív festőről tanulmánya, csak helyette ezek az optikai csodák). Aztán meg minden elcsúszik, mint az áthelyezett templom, és az a bizonyos elejtett Tranoscius-könyv, a Szentek hárfája, mint egy égi kő, lepottyan, hogy egy korábbi fejezetben essen le. Vagy ha nem éppen az (megint ez a bizonytalanság), akkor valami ahhoz hasonló, égi kő, ami mintha mindent lezárna. Lezárná végre a gyilkosságot, azt az elsőt. Mint pont a mondat végén. De a talaj állandóan bemozdul, idővel együtt csúszunk tovább, s az olvasó máris csak elveszett, ijedt törpe. És Faulknernél vagy Márqueznél nem járunk így, de Ecónál sem. Ott csak azt érezzük, hogy máshova valók vagyunk, sohase leszünk helyiek, de azért az itinerár működik, becsal és elvezet a másik világába. Szilasi világában azonban megmarad a részlegesség és az elveszettségérzet.

Én például nem vagyok sakkértő. De kiderül, érzem, ha az lennék, akkor lenne egy újabb spektrum a szemem előtt. Okosabban érteném az egészet. De nem múlik bennem a bizonytalanság, hogy amúgy ez egy humbug. Egy jól kitalált, rafináltan összeszerkesztett csapda. Okosejtő. (Mert hát nem értem meg egészében - az a magyaróra meg nem esélyes.)

A csillagos ötösre a tanáriban gyakran rámondják: „Jó gyerek. Szorgalmas, pontos, alázatos. Lehetne benne valami makula, szexepil. Jaj, mi lesz vele, ha ennek vége...” Nem tudom, mi lesz ezzel, ha vége az első olvasásnak, s aztán sorban leszedik minden héját. Ha valaki egyszer rájön és rámutat. Akkor kiderül, hogy üresség-e.
Az mindenestre biztos, hogy úgy van becsomagolva, hogy nem fogynak el gyorsan ezek a rétegek. De persze az is igaz, az élvezet mindig előbbrevaló, mint a kibontási kényszer. Szeretetből elemzünk.
Így vagyok ezzel én is. Szeretem ennek a műnek, ennek a mézeskalácsból készült kirakónak a szavait.


PS:
A műről, éppen okos mivolta miatt, számos okos írás született már, amelyek egy-egy héjat bontanak le.
Van, aki a valóság elcsúszásáról, ezekről az odébbtolásokról elmélkedik.
És tényleg jó Google-lal olvasni, hogy tudjuk, mi, hogy és mennyire valós. Hogy (egy) Connie Reeves tényleg nagyon ismert marhatenyésztő volt, amihez aztán tudni kellett lovagolni. És 102 éves korában belehalt abba, hogy sokadszorra dobta le a lova. Nem kevésbé regényes...
Vagyis a fiction/nonfiction megkülönböztetés nem abszolút, hanem arány kérdése.
Más úgy érzi, a szövegnek "a nyelvben megtestesülő alakteremtésben van a minőségi ereje". Ezzel nem tudok nagyon egyetérteni, ahogy fent céloztam is az egész szöveg bölcsésziségére, de tény, ez egy működő "intellektuális kaland- vagy bűnügyi regény".
Talán Ficsor Benedek érinti a legtöbb okos részletet, ám engem mégis inkább az aggodalom határoz meg, hogy vajon olyan sokáig lesz-e okos írások tárgya e regény, mint én szeretném.

Szerző: Horváth Balázs