Az Andok lejtőin fehér kváderkövekből épült Arequipa, a napfény és a mágia, a folyton-kék égbolt és az örök tavasz városa, lelkének őre a Misti, egy csaknem 6000 méterig nyújtózkodó, hósipka alatt szendergő vulkán. Egy grundon a gyerekek kiszorítósdit játszanak: adott jelre - egy kivételével - mindannyian négyszögbe tömörülnek. A kívül rekedt játékos a befogadás reményében saroktól sarokig rohangál, és különféle kérdéseket tesz fel: „Van itt tojás eladó?” Válasz: „Itt nincs, eladó tojás a másik sarokban van” A nemleges válasszal honorált kérdések között fennköltebbek is szerepelnek, pl.: „Itt van a Paradicsom?” Válasz: „El Paraíso está en la otra esquina”, vagyis az Édenkert a másik sarokban van. Pontosan ez a címe az Arequipában született, perui-spanyol író, Mario Vargas Llosa (MVLL)  2003.-ban megjelent sikerkönyvének. (A magyar kiadás szerint: Édenkert a sarkon túl.)


A könyv a 200 éve született Flora Tristán és a 100 éve halott unokája, Paul Gauguin életét vonja párhuzamba. Az előbbi a XIX. századi nőmozgalom emblematikus figurája, szikrázóan művelt, eltökélt feminista, az utóbbi a francia (és az egyetemes) képzőművészet géniusza, az impresszionista felfogást meghaladó festő, a modern művészet, az art nouveau előfutára. Mindketten túlcsorduló szenvedéllyel, már-már messianisztikus hivatástudattal keresték az utópiát: a nagymama a jogegyenlőség, a női egyenértékűség, a szabad akaratból táplálkozó boldogság társadalmának megteremtésében látta élete célját, az unoka pedig a Paradicsom letűnő világát, a szépség és a harmónia birodalmát újfajta művészi önkifejezéssel igyekezett visszanyerni a dekadenciába hulló valóságtól.


Flora Celestina Tereza Henrietta Tristán y Moscoso 1803-ban született Párizsban. Apja a spanyol hadsereg  perui (történetesen arequipai születésű) ezredese, anyja alacsony társadalmi állású francia nő. Flora Tristán négyéves, amikor édesapja meghal, a gazdag perui rokonság, eleve nem tartván legitimnek a házasságot, nem adja ki az apai örökséget, ezért a megcsonkult család hamar lecsúszik. Flora Tristán nagyon korán munkát vállal egy litográfiai műhelyben, és 1821-ben férjhez megy a tulajdonoshoz. Éppen a harmadik gyermekével terhes, amikor otthagyja férjét, egy életre meggyűlölve a házasságot és a szexet, mert mindkettőben rabszolgaként bánnak vele. Huzamosabb angliai tartózkodás után visszatér Franciaországba, ahol egy tengerésztől megtudja, hogy a perui Arequipában él a gazdag Tristán család, amely azonban nem óhajt kapcsolatba lépni a lenézett francia rokonsággal. Flora Tristán nem hagyja annyiban a dolgot, és 1835-ben, féléves, férfiszemmel is keserves és kalandos utazás után megjelenik Arequipában, hogy kikövetelje az apai jusst. A Tristán-család kedvesen fogadja, de az örökséget illetően nem alkuszik. Flora Tristán a perui tartózkodás során értette meg annak szükségességét, hogy a társadalmat úgy kell átformálni, hogy a nő méltó szerepet kaphasson benne. Peruból már egy másik nő tért haza.


Az ember hajlamos azt hinni, hogy a harcos feministák a klasszikus női csáberőkkel mérsékelten ellátott hölgyek közül kerülnek ki, ha van is benne valami, Flora Tristán mindenképpen kivétel: „Apró termetű, mozgékony nő volt. Fekete haj, nagyon halovány arc. Darázsderék. Arequipában „la andaluza”-nak nevezték, és minden férfi a francia kisasszonynak udvarolt, hízelgett, és tette a szépet.” Íme MVLL jellemzése néhány erőteljes gauguini ecsetvonással. Flora Tristánnak ideje sem volt megcsúnyulni: 40 éves korában meghalt, négy évvel az unokája születése előtt.


Paul Gauguin 1848-ban született, édesanyja Flora Tristán Aline nevű lánya, apja ismert radikális újságíró, aki politikai nézetei miatt családjával együtt száműzetésbe kényszerül. Az apa még útközben meghal, így csonkán érkezik a család Peruba, az arequipai rokonokhoz. A tájak és az emberek egzotikus, pazar szépségével itt, Peruban itatódik át a gyermek Gauguin fogékony lelke. Paul Gauguin fiatal matrózként pillantotta meg először a varázslatos csendes-óceáni szigetvilágot, hogy 25 évvel később végleg hátat fordítson az atomjaira hullott európai civilizációnak. Paul Gauguin Francia-Polinéziában, Tahiti szigetén telepedett le, majd attól 1500 km-re, Hiva Oa szigetén halt meg 1903-ban.
Tahiti akkor még nem tagolódott be a gyarmati kultúra uniformizáló világába, az ottani emberek még nem szakadtak ki a természet szantálfaillatú öleléséből, lelküket még nem verte béklyóba egy idegen kultúra fensőbbséges parancsuralma, a környezetet még nem tették tönkre a civilizáció vasdinoszauruszai, még lüktetett a tahiti életforma „ősi ragyogása”, amelynek Gauguin (akit a tahiti lakosok - nyelvük korlátozott mássalhangzókészlete miatt - Koke-nak hívtak) festményein és fafaragásain akart örök emléket állítani. A Föld utolsó édenkertjében Gauguint a nők, a tájak és az egyebek érdekelték, ebben a fontossági sorrendben. Te mau vahine no tahiti! Ó, azok a csodálatos tahiti nők! -  mondja a korabeli tengerészsláger.  Kétségtelen, hogy a festő alkotásait minden tekintetben alapos előtanulmányok előzték meg.


Gauguin azt vallotta, hogy a festmény tárgya nem annak valós külsejében, hanem belső lényegében, jelképiségében jeleníthető meg a leghatékonyabban, erre való az egyszerű szín és vonalvezetés, mert az éles kontúrok fokozzák a színek intenzitását. Az impressziónál fontosabb a szimbólum. De a való világot mégsem csak színekkel és vonalakkal akarta reprodukálni, mint inkább azzal a misztikus viszonnyal, amelyet a színek és vonalak elrendezése létesít az emberi agyban. Színei nem az embert látó világ, hanem a világot visszalátó ember színei. „Az ősi művészet a lélekből jön, és a természetből merít.” Gauguin nem csak a tiszta színek expresszív értékét ismerte fel, hanem azok szimbolikus jelentőségét is. (Égboltot kékre, talán ha egyszer festett.) Vagyis a művészi munka kölcsönhatásban van az érzésekkel, de nem kifejezője az érzéseknek.   


Vajon mi az utópia? Az a hit, hogy a szociális és művészi eszményképek jóvátehetik a társadalom és az ember természetében rejlő rosszat? Vajon eleve kudarcra ítélt az ilyen törekvés? Flora Tristán az igazság birodalmát kereste, unokája Gauguin, a szépség édenkertjét. Úgy tűnik az igazság és a szépség birodalma egyaránt a másik sarokban van. Bizonyos mértékig mindannyian az Édenkertet keressük. Megállunk életünk egy-egy szegleténél, majd reménykedve továbbmegyünk, hátha megtaláljuk az édenkertet a másik sarokban. Paul Gauguin egyik, vörös fából faragott domborművén ez a szöveg olvasható: „Soyez amoureuses. Vous serez heureuses.” Azaz: „Legyetek szerelmesek és boldogok lesztek.” Hát legyünk!

Könyves Kata ajánlója

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr52380365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.