Interjú Lauren Oliverrel, a Mielőtt elmegyek szerzőjével

 


A Mielőtt elmegyek főszereplője, a népszerű és csinos tini, Samantha Kingston hétszer újraéli élete utolsó napját, ami alatt megtanul szembenézni olyan kérdésekkel, hogy mi az igazán tökéletes és értelmes az életében. Ha választhatnál egy napot az életedből, amit újraélhetnél, melyiket választanád, és miért?


Vicces, hogy ezt kérdezed; ezt a kérdést ugyanis már rengetegszer feltettem magamnak, és ez volt az egyik legelső dolog, ami a Mielőtt elmegyek megírására késztetett.
Van egy igen élénk emlékem gyerekkoromból – körülbelül nyolc-kilenc éves lehettem –, amikor egy hosszú, szabadban töltött nap után hazaérkeztem a helyi uszodából és teniszklubból, ahová a szüleim jártak. Abban az időben Westchesterben éltünk, egy kisvárosban, ami nagyban meghatározta a Mielőtt elmegyek helyszínét. Nyáron egész nap kint voltunk: úsztunk, játszottunk (shuffle board nevű golyósportot), olajos sült krumplit ettünk a büfében (feltéve, ha az anyukám megengedte), kártyáztunk és nagyokat vízi fogócskáztunk a barátaimmal. A nap végén fürdőruhában ballagtam haza, mezítláb, kimerülten és boldogan, alkalomadtán leégve, klórtól és rovarriasztótól bűzölögve, farkaséhesen.

Szóval tisztán emlékszem az egyik ilyen napra, amikor az unokatestvéreink nálunk voltak látogatóban, és hazatérve átsétáltam a régi házunkon – öreg volt, rozoga és gyönyörű –, hangokat és nevetést hallottam a teraszról, éreztem a faszén illatát a barbecue felől, és tudtam, ha kimegyek, ott találom az anyukámat, a nővéremet és az unokatestvéreimet a napernyő alatt ülve az asztalnál, és az apukámat a grillezőnél állva, ahogy a híres hamburgereit sütögeti – más szóval tudtam, hogy ez a sok ember, akit szeretek, mind kint van és rám vár, és emlékszem, ahogy ott álltam az üvegajtó kilincsét fogva, mielőtt kiléptem volna; és azt hiszem, akár örökre is boldogan úgy maradtam volna abban a pillanatban.

És a felnőtt életemben? Az a nap, amikor megtudtam, hogy a Harper Kiadó megvette a könyvemet, csodálatos volt.

A honlapodon leírod, a könyv mennyi részlete alapul a valódi életedből vett dolgokon – a jómódú kisváros, ahol felnőttél, kitérő a Dunkin’ Donutsba minden nap suliba menet, és a „Szerelmesek napja”, egy igazi nagy esemény a középsuliban. Vannak olyan konkrét emlékek, emberek vagy helyek, amelyek leginkább megihlettek, és ha igen, megosztanál velünk egy-két ilyen történetet?

Hm. Nem könnyű – túl sok van belőlük! Tényleg nagyon sokat merítettem a saját élményeimből. A könyvben Samanthának, a főszereplőnek van egy álma, amelyben emberek mellett megy el, akik mind ismerősnek tűnnek neki, de valami nem stimmel velük, valami mindegyiket eltorzítja, valami részlet nincs a helyén. Ez a jelenet jól példázza a regény képzelt világa és az én valódi gimis élményeim kapcsolatát: nagyon sokat átvettem a való életből, de a szereplők, a benyomások és az egész világ kissé eltorzult, átszűrődött és megváltozott, ahogy újraképzeltem.

Egy dolog például, ami egyenesen a való életből jött: a regényben Samantha és a testvére, Izzy felmennek a Goose Pointra, egy domb tetején lévő nagy sziklára a házukhoz közeli erdőben, ahova Samantha gyakran felmászott gyerekkorában, amikor el akart bújni a világ elől. Ez a hely tényleg létezik. A nővérem (Lizzie) fedezte fel. A régi házunkhoz közeli erdőben volt – és valószínűleg még mindig ott van – egy domb tetején, és gyakran jártunk oda, ha el akartunk szökni a világ elől. A való életben mi Gosling Rocknak (Liba sziklának) hívtuk, a nővérem keresztelte el így, miután egy pici szürke libatollat talált az egyik hasadékban.

És igen, ahogyan említetted, a legjobb barátnőm vitt el minden nap a suliba kocsival, legalábbis, amíg le nem tettem a jogsit, és tényleg megálltunk a Dunkin’ Donutsnál, és pontosan ugyanazt rendeltük, amit Samantha és a barátai – nagy adag mogyorót, cukor nélkül, extra tejszínhabbal. És mi is minden reggel ugyanazt a dalt hallgattuk, hogy feldobjon minket suli előtt – de nem a No More Dramat (mint Samantha és Lindsay a regényben), hanem a What I Gotot a Sublimetól. Laurával a mai napig sms-ezünk egymásnak, ha meghalljuk ezt a számot – és a mai napig szeretünk együtt kávézni, bár már mást rendelünk, mint annyi évvel ezelőtt!

A legjobb batátaidból álló összetartó baráti kör, akikkel együtt nőttél fel, még mindig fontos része az életednek. Merítettél bármit is az ő személyiségjegyeikből, amikor megalkottad Samantha, Lindsay, Ally vagy Elody jellemét? Másrészről pedig, olvasták-e a barátaid a Mielőtt elmegyeket, és ha igen, milyen visszajelzéseket adtak?

Először is egy dolgot le kell szögeznem: az én barátaim sokkal, de sokkal kedvesebbek, mint Samantha és barátai! Becsületesek, mély érzésűek, nagy lelkük van, és soha nem bántanának meg szándékosan senkit (kivéve, ha az illető tényleg nagyon kiérdemelte!). Másrészt igen, van egy csomó jellemvonásuk, ami hatással volt rám, amikor elképzeltem és felvázoltam a Mielőtt elmegyek szereplőit. Például a regényben Elody imádja a zöld színt, és gyönyörű énekhangja van, olyan, mint a forró juharszirup – mindkét dolog igaz Deirdre nevű barátnőmre. Már említettem, hogy Laura minden nap értem jött suli előtt, mint ahogyan Lindsay felveszi Samanthát, és Jackie barátnőmnek ugyanolyan angyalarca van, mint Lindsaynek, mely éles humorral párosul, ami totál ellentmond bájos angyal kinézetének (akárcsak Lindsaynél). Volt egy jó barátnőm a gimiben, aki a tehenek megszállottja volt, mint Ally a regényben – és Allyhez hasonlóan én is sokat főzőcskézek, és próbálok ínyenc ételeket kotyvasztani, valamint azzal fenyegetőzöm, hogy egyszer lesz egy főzőműsorom.

Szóval igen, egy rakás valódi részlet lopta be magát a könyvbe, de egyik szereplő jelleme sem alapul egy az egyben valamelyik barátomén. Mind összetettek, torzítottak, vázlatosabbak. A legigazibb dolog – ami legtökéletesebben tükrözi a valóságot –, az az érzés, ami összefűzi Samanthát és a barátnőit. Ez pontosan megfelel annak, ahogy én éreztem és érzek még mindig a legjobb barátaim iránt: az a heves, büszke szeretet, amikor az életnek nincs értelme a barátságon kívül. Ezt nem kellett regényesíteni!

Emlékszel melyek voltak az első szavak, amiket leírtál a Mielőtt elmegyekből? Benne vannak még ezek a regényben?

Abszolút! (Sokat segít, hogy minden vázlatom megvan.) Eredetileg az első sorok a következők voltak: „Azt mondják, a halálunk percében az egész életünk lepereg a szemünk előtt. Sosem értettem, ez mit jelent, de mindig szörnyűnek tűnt nekem.” A könyv eredeti szerkesztője, Brenda Bowen javasolta, hogy változtassam meg a kezdő sort a jelenlegi formájára, azaz: „Azt mondják, a halálunk percében az egész életünk lepereg a szemünk előtt, de velem másképp történt.” Érdekes, hogy legelőször az első és az utolsó fejezetet írtam meg (a prológust és az epilógust), méghozzá nagyon gyorsan – ha jól emlékszem mindkettőt egyetlen nap alatt. Aztán nyolc hónapot töltöttem azzal, hogy kitöltsem a kettő közötti részt, megírjam a könyvet, ami a kettőt összeköti. De legalább tudtam, honnan indult el a főszereplőm, és hova kell eljutnia.

Ha zenét kéne csatolnod a regényedhez, milyen számokat képzelnél el egyes kiemelkedő jelenetekhez?

Ez egy remek kérdés, de nehéz megválaszolni anélkül, hogy túl sokat elárulnék a regényből! Úgyhogy fogalmazzunk így: a Mielőtt elmegyek egy lányról szól, aki hirtelen és váratlanul elveszettnek érzi magát a saját életében. Elszigetelt és boldogtalan, anélkül, hogy tudná, és persze anélkül, hogy tudná, hogyan hozza helyre, és (szerintem) sok ember szembesül ezzel az élménnyel előbb vagy utóbb. A dal, ami véleményem szerint legjobban kifejezi ezt az érzést – az a dal, amit sokszor meghallgattam, miközben a sötétebb és „drámaibb” részeket írtam -, a Bring Me To Life Evanescence-től.

Megosztanád velünk, hogy milyen megpróbáltatásokon mentél keresztül, hogy kiadasd a Mielőtt elmegyeket? Van olyan része a folyamatnak, amit most már máshogy csinálnál?

Az igazat megvallva a regény kiadatása álomszerűen ment. Csodálatos menedzserem, Stephen Barbara a végletekig menően lelkes volt és támogatott, és a könyvet rögtön nagy érdeklődéssel és izgalommal fogadták. A Harper pedig az egész szerkesztési folyamaton keresztül szürreálisan kedves, türelmes és támogató volt.

De mielőtt mindenki, aki ezt olvassa, megvetne, amiért nem szenvedtem meg eléggé a sikerért, el kell mondanom, hogy a Mielőtt elmegyek – annak ellenére, hogy az első kiadott regényem – koránt sem az első, amit írtam, és amit kiadóknak elküldtem. Huszonegy éves koromban írtam egy felnőtteknek szóló regényt A Measure of Light címmel, akkoriban Loretta Barrett Books képviselt, és a kézirat kiadók hosszú során ment keresztül, mire mind visszautasította. (Lehet, hogy azért, mert nem volt cselekménye? Talán.) Aztán, miközben az írói mesterképzésen vettem részt a New York Universityn, háromszor átírtam ugyanazt a könyvet. Szó szerint. Először nyolcszáz oldal volt, amit lerövidítettem négyszázra, és átírtam az első felét, majd a másikat is, aztán az egészet. Aztán hat hónapra rá megint megpróbáltam átírni. Néha megmutattam néhány írótársamnak és a régi ügynökömnek, és mind ugyanazokat a tétován diplomatikus és túlságosan nagylelkű megjegyzéseket fűzték hozzá, miszerint „nem minden regény született kiadásra”, amikor azt is mondhatták volna, hogy „vannak regények, amelyek csak vécépapírnak jók”.
 
Szóval, tudjátok, a tanulság megint csak az, hogy kitartóan kell próbálkozni, igyekezni és fejlődni. Ha kritizálják a munkádat, ne gondold, hogy mind hülyék! Lehet, hogy neked kéne jobban igyekezned, vagy valamit másképp csinálnod. De ugyanakkor ne hallgass minden idiótára, aki azt mondja, hogy a munkád pocsék, hogy a könyvkiadás haldoklik, vagy hogy ma már senki sem olvas, stb. stb. A világ telis-tele van olyanokkal, akik el akarják hitetni veled, hogy nem vagy elég jó ahhoz, hogy ezt vagy azt csináld, és olyanokkal is, akik megpróbálnak lebeszélni róla, hogy kövesd az álmaidat – legyen az bármi, regényírás, a világ legnagyobb hot dogjának elkészítése vagy egy szupergyors maratoni futás. Ezekre ne hallgass (különben pont olyan életunttá és boldogtalanná válsz, mint ők)!

Van valami jó tanácsod, amit leendő íróknak adnál?

Természetesen. Írjatok minden nap! Az írás gyakorlat és fegyelem kérdése, jobban, mint bármi más. Minden tevékenységre igaz – a sporttól a főzésen át a biliárdozásig –, hogy annál jobb leszel, minél többet csinálod. (Vagyis… a biliárdban sosem leszek jobb, mindegy, mennyit próbálkozom, szóval lehet, hogy nem ez a legjobb példa.)

Emellett – és ezt Chuck Wachtel regényíró mondta nekem, amikor megkaptam az írói diplomámat a New York Universityn – törekedj az igazságra, és a szépség jön magától. Törekedj a szépségre, és az igazság nem feltétlenül követi.

Szóval törekedjetek az igazságra! És olvassatok sokat! Segíteni fog.

Mi az az üzenet, amit szeretnél, hogy a fiatalok megértsenek a könyvedből, és lehetőleg alkalmazzanak a saját életükben?

Természetesen az élet törékenysége – és az idő értékessége – a legfontosabb témája a könyvemnek. De azt hiszem, a Mielőtt elmegyek szívében van egy üzenet a kapcsolatról. E. M. Forster azt mondta: „Csak kapcsolódj!”, és szerintem a könyv középpontjában az a gondolat áll, hogy a kapcsolat – barátokkal, családdal, vagy akár idegenekkel – az, ami értelmet ad és összhangot teremt az ember életében. Az emberek kapcsolatban állnak egymással; az életek összefonódnak, ha tudatában vagy ennek, ha nem, és minél mélyebben ismered a másokhoz fűződő kapcsolataidat, annál értelmesebb és boldogabb lesz az életed. Ez az az üzenet, amit reményeim szerint a fiatalok (vagy bárki, aki olvassa a könyvet) magával tud vinni belőle. Közeledj másokhoz; törődj a barátaiddal; legyél kedves; mutass együttérzést! Végülis csak így találhatsz boldogságot.

Mi az, amit legközelebb olvashatunk majd tőled, Lauren? Vannak előkészületben lévő projektjeid, vagy dolgozol valamin mostanában?

Igen! Most fejeztem be a második könyvem első vázlatát (Sajnos címe még nincsen. Rettenetesen nehezen gondolok ki címeket!). Egyáltalán nem hasonlít a Mielőtt elmegyekre, ez egy disztópia, azaz negatív utópia, teljesen más környezetben és más területen mozog. Az ügynököm úgy határozta meg, hogy a Rómeó és Júlia találkozása a Szép új világgal, és szerintem ez nagyjából találó is. Lényegében az Egyesült Államok egy alternatív történelmében játszódik, ahol a szeretetet járványként definiálják, és a tudósok utasítást adnak a kikúrálására. A történet azon a nyáron játszódik, mielőtt a főszereplőt, Lenát meg akarják gyógyítani. Nem árulom el, mi fog történni – el kell olvasnotok! Még két regényre szerződtem a Harper Kiadóval, szóval remélhetőleg még sokat hallotok rólam!
 

Kiadói hír (Ciceró Könyvstúdió Kft.)

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr492346446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.