Össztánc

journal - 2010.11.10. 08:00

Címkék: müller péter

Interjú Müller Péter íróval

Bookline: Érdekes vállalkozás olyasvalakitől kérdezni, aki a személyes élményeit ilyen mélységig az olvasói elé tárja, mint Ön. Hiszen a leírtakat saját személye garantálja, a mondandóján a hitelesség pecsétjével. Szívesebben magázom Önt, mert számomra ez a tisztelet hangja, de értem a tegezés értelmét, fontosságát, amit olyan jóízűen fejtett ki anno a Kígyó és keresztben. Számomra, főleg a Szeretetkönyv óta ez a hang – nem rossz értelemben – apás lett. Ez az érzet megkérdezteti velem, milyen apa a saját szemében Müller Péter?

Müller Péter: Nincs nagyobb kísértés, mint egy kérdés. Nem lehet tudni, milyen mélységből kell felhozni a választ, s hogy az mennyire lesz őszinte. Az ember nincs abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjon – önmagáról sem. Nem véletlen a jézusi tanács: „ne ítélkezzetek…” Ez magunkra is érvényes. Hiányzik ugyanis az ítélethez szükséges tisztánlátásunk. Hogy milyen apa vagyok, azt gyerekeimtől kellene megkérdezned. Én úgy érzem, ahhoz, hogy jó apa legyek, mindig is hiányzott belőlem két alapvető dolog. Az első: az odafigyelés. Túlságosan lekötött az írás. Egy írónak a művei is a „gyermekei”. Teljes embert követelnek, sajnos. Írók gyermekeinek nem az a gondjuk, hogy az apjuk híres ember, hanem hogy nem figyel rájuk. A műveinek él. Elszívják a figyelmét s némileg a szeretetét is. A második: az erély. Nem voltam s nem vagyok erélyes ember. Sajnos.

Bookline: Még valamit a stílusról. A hang, amit használ, számomra szinte krisztusi, abban az értelemben, hogy ugyanúgy „példabeszédekben” beszél, és ugyanúgy a közérthetőség igényével. Nem tart attól, hogy erre is „vallást” tornyoznak a „tanítványok”?

M. P.: Az én legnagyobb írói gondom nem az, hogy „vallás” születik a könyveim alapján, hanem az, ha túl könnyen beszélek, elárulom az igazságot. Máskor meg túl nehézkes és érthetetlen vagyok. Könnyen labdázni nagy súlyokkal: ehhez nagy erő kellene. S én sajnos sokszor leejtem még a súlyokat. Így aztán előfordul, hogy néha túl „nehéz” és okoskodó vagyok, máskor meg túl felszínes. Egyszerűen beszélni, s ugyanakkor mélyen csak érett lélek tud. S én még nem vagyok az.

Bookline: Ön sokat és hosszan elemzi a szeretetre való önkondícionálást, hogyan szerethetünk bele bárkibe, ha akármilyen furcsa okból, de akarjuk. Nekem az érintés volt, ami mindig pontosan jelezte, hogy van-e közöm a másikhoz valójában. Ha nem volt meg az érintésben ez a megfogalmazhatatlan többlet, akkor hiábavaló volt minden jószándék, szerelmes tekintet, hangolt érdeklődés, szellemi partnerség, „ízetlen” lett a kapcsolat. Mi a véleménye erről?

M. P.: Igen, az érintés fontos. De még fontosabb, hogy megérinthető állapotban legyek. Ki tudja, melyikünk kezdi? Hogy „ismerős” legyen a másik, az fontos. De van, akinek gyanúsan sok „ismerőse” akad, s van, akinek csak egy. Néha egy se. Nem vagyunk egyformák. Én, ha sokáig és kellő mélységig nézek valakit bele tudok szeretni. Messzire vezető gondolat ez, látod, hogy az ősi, és nem csupán érzéki értelembe vett „erosz”: egyetemes. Kiterjedhet sok-sok emberre, a lovakra, a kutyákra, macskákra, néha még virágokra is. Ez a „szerelem” azonban csak előjátéka valami sokkal nagyobb valaminek, amire nincsen már szavunk. Talán az „eggyé válás”, közelíti meg. De itt már nincs én és te – s ami összehozott bennünket a nagy kerítő, a szerelem sincs már sehol. Egyek vagyunk. S hogy ez az élmény érintéssel kezdődik-e? Lehet.

Bookline: Volt egy furcsa élményem. Egy falusi lagziban, némi bor után mámorosan összekapaszkodva énekeltünk mindenfélét – voltaképp idegen, egymásról semmit nem tudó emberek. Akkor nem érdekelt, de utólag, a hiányból látom úgy, hogy ott igazibb emberi közösségben éreztem magam, mint akár a legjobb barátaimmal. Ennyire elveszett az emberi kapcsolatok valódi tartalma?

M. P.: Igen, ennyire! Ahol csupa „ön” van s nincs önfeledtség, ott idegenek vagyunk még a barátaink között is. S az össztáncban, a mámorban megérint bennünket a valódi összetartozás élménye. Még „idegenek” között is. Sajnos, nem sokáig. Javaslom, hogy borozz a barátaiddal is. S tekintsd úgy, hogy minden jó beszélgetés: lagzi.

Bookline: Nagyon sokat merengtem azon az epizódon, amikor elmeséli a megcsalt férj és az őszinte feleség esetét, aki gyötrődve az őszintétlenségtől, évek múlva mégiscsak elmeséli a férjének a hűtlenségét. Ön elmondja, hogy ebben a törött világban sajnos meg kell tartanunk a titkainkat, nem lehetünk a házastársunk felé sem maradéktalanul őszinték. Kifejti azt is, hogy a feleség a saját lelki súlyait nem aggathatja a férjére. Aztán mégis hitet tesz az őszinteség mellett, mert hiszen ki mással lehetnék maradéktalanul őszinte, ha nem a párommal. Nem jobb, ha mégis vannak titkaink?

M. P.: Életünk legnagyobb feladata: megtalálni az eszményinek és a megalkuvásnak a lényünkre szabott pontos határát. Ezt minden igazi tanító így tanította: „Legyetek szelídek, mint a galambok s ravaszok, mint a kígyó… És adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” Az én írásom, amiről beszélsz, egy olyan csatavesztésről szól, ahol az asszony megpróbált kompromisszumok nélkül élni. És belebukott. Fájdalmas kimondani, de az igazi tisztaság manapság életképtelen. Aki pedig a hazugság homályában él, az magányos és fénytelen. Az „angyalpszichológia” csakis az „emberpszichológiával” együtt érvényes. Ez az én tapasztalatom. A földi lét, főleg a jelenlegi állapotában nem fönntartható elhallgatások, csendek és hazugságok nélkül. De igazság és szókimondás nélkül sem. Hol a határ? Ezt minden léleknek önmagában kell megtalálni. Szentek s megvilágosodott bölcsek is ismerték a léttaktikát. Krisna csalni tanítja tanítványát a játékban. Azt mondja: sötét kor közeledik, ezt is kell tudnod.

Bookline: Az Ön szavának immár súlya van, sokak számára vált igazodási ponttá. Egyik félmondatában utal rá, milyen végtelenül károsak lehetnek a jelenleg terjedő önfejlesztő módszerek, amelyek csak az egót hizlalják. Ezzel teljesen egyetértek. Mindig azt érzem, hogy koszos kézzel nyúlkálnak valamiféle „szentség” után, hogy úgy viselkednek, mint a kölyök az apja laboratóriumában. Nem kellene végre „nekikmenni” egy kicsit konkrétabban?

M. P.: „Nekimenni”, Zolikám, minek? Kinek? Manapság nemcsak az un. „ezotéria”, vagy spiritualitás, de az egész kultúránk, művészetünk, zenénk, politikánk, irodalmunk, életrendünk fájdalmas értékvesztésben szenved! Hol van bármelyik mai, még a legjobb szándékú vallásunk is az Evangéliumok vakítóan lángoló, tiszta szellemétől? Hol vannak a Pálok, a Péterek, a Jánosok? Hol vannak nemcsak az igazi guruk és keleti bölcsek, de a Leonardók, a Mozartok, az Adyk, az Arany Jánosok és József Attilák? Hol vannak a színházból az Euripidészek, a Shakespeare-ek, és hol a Pécsi Sándorok, Dayka Margitok, Tolnay Klárik, Latinovits Zoltánok? Hol látsz te valódit?! Nekimenni csak egy valakinek tudok. Saját magamnak. Hogy ebben a minőségét vesztett világban ne legyek túl hamis, és túl értéktelen. Hogy amikor érzem, hogy hazudok, szóljak magamra! Van egy haszid történet. Egy mai rabbi álmában – így mesélte – megjelent Mózes. És végignézett az elmúlt korok mesterein. Döbbenten látta, hogy minden évezredben és minden évszázadban egyre hitványabbak, pitiánerebbek, és hamisabbak lettek népének papjai és tanítómesterei. De amikor engem megpillantott, a haja égnek állt, s rémülten felkiáltott: Ez egy rabbi?!... – és elvesztette az eszméletét. Itt tartunk.

Fotó: Kaiser Ottó
Kérdezett: Hegyi Zoltán Imre

Müller Péter: Isten bohócai

Alexandra Kiadó, 2010

344 oldal
Kötés: kemény kötés
ISBN: 9789632973685

Még több Müller Péter >>

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr452425775

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.