A szerző, Kiss Angéla nem sokat akar elárulni önmagáról. Annyi tény, hogy egy Pécstől negyven kilométerre fekvő kis faluban nevelkedett, Pécsett dolgozott, majd Londonban vállalt munkát. Kedves, őszinte, szellemes és önirónikus hangvételben megírt első regénye, a London csak oda érdekes, tanulságos képet ad a külföldi beilleszkedés megannyi megpróbáltatásáról, a társra találás „kínjairól” és örömeiről.
Jószöveg Műhely Kiadó: A mottó szerint Kiss Angéla nem azonos Angela Kissel. Kicsoda Kiss Angéla, és ki Miss Kiss?
Kiss Angéla: Igazából ezt a könyvet személyes naplóként kezdtem el írni, de kerültek bele olyan dolgok is, amik meg sem történtek. Soha nem voltam például rapidrandin, de annyit gondolkodtam azon, hogy milyen volna, ha kipróbálnám, hogy szinte láttam magam előtt, hogy miként viselkednék egy ilyen helyzetben. Amikor a könyv elkészült, úgy éreztem, hogy – ezen okokból és a privát szférám védelmében – a legjobb lenne eltávolodni tőle, hiszen ha az elbeszélő személyiségjegyeinek majdhogynem a nyolcvan százalékával tudok is azonosulni, a történések között akadnak fiktív szálak. Egy kis faluban nőttem fel Pécs mellett, ahol mindenki mindenkiről mindent tudott, azt, hogy milyen autó állt meg a házunk előtt, vagy hogy kivel beszélgettem a boltban. Ez engem mindig nagyon zavart, olyannyira, hogy tizennyolc évesen el is jöttem onnan. Amikor Pécsre költöztem nagyon tetszett, hogy még a mellettem lakó sem ismer, és ez a visszahúzódás valahogy a részemmé vált.
J. M. K.: Törvényszerű volt akkor, hogy egy olyan nagyvárosban köss ki, mint London? Milyennek gondoltad még az út előtt az angolokat?
K. A.: Nem gondoltam volna, hogy Londonnak ilyen kevés százaléka angol. Meglepődtem azon, hogy mennyire kozmopolita város ez, hogy mennyire sok a bevándorló. Mindenki, akinek van angol útlevele, angolnak, pontosabban britnek vallja magát, az is, aki csak tizennyolc évvel ezelőtt jött ide, úgyhogy nem könnyű meghatározni, hogy „milyen egy angol”, mert ilyet, maximum egy kis, elzárt faluban találni csak manapság.
J. M. K.: Mit tudnak rólunk, magyarokról?
K. A.: Mindenki azt, ami érdekli. A férfiak a 6:3-ról még mindig beszélnek. A gulyásról tudják, hogy magyar, a fiatalok pedig ismerik a Diákszigetet, sokan tudják, hogy Pécs kulturális főváros lett, a zsidók tisztában vannak azzal, hogy Pesten van Európa legnagyobb zsinagógája, és visszatérő téma a magyarországi fogászati kezelés. A Times címoldalán volt egy cikk erről, és utána nagyon sokan megkérdezték tőlem, hogy tényleg ennyire olcsó és jó-e nálunk a fogorvos.
J. M. K.: Vannak fórumok, ahová a kinti magyarok fordulhatnak, ha munkát akarnak Londonban vállalni?
K. A.: Vannak honlapok, praktikus információkkal – azok, akinek nincs kinn helyismerete vagy ismerőse, ide fordul, de azt kell hogy mondjam, kevés olyan emberrel találkoztam, aki nem bánta volna meg. Ezek üzleti vállalkozások és néha olyan dolgokért is pénzt kérnek, amikért nem fair. Sokkal egyszerűbb eleve az angol szerveknél és a munkaközvetítőknél próbálkozni.
J. M. K.: Akkor is, ha valaki nem beszéli a nyelvet, ahogy te sem beszélted, amikor megérkeztél?
K. A.: Én mindenképpen ezt javaslom. Nehezebb, de korrektebb. Szerencsére az angolok nagyon türelmesek, le a kalappal előttük. Valószínű, hogy hozzászoktak már a külföldiekhez, és van bennük valami „gyarmatbirodalmi lelkiismeret-furdalás”, annak az emléke, hogy valamikor kizsigerelték azokat az országokat, amelyeknek az állampolgárai most munkát keresnek náluk, így tartoznak ezeknek az embereknek. Szerintem, ha valaki nekivág a nagyvilágnak, ráadásul úgy, hogy nem beszél nyelvet, akkor mindenképpen Angliába menjen. Itt vannak a legjobban felkészülve a szervek a bevándorlókra. Voltam Németországban is egy hónapig, ahol olyan falakba ütköztem, hogy hihetetlen – pedig volt ismeretségem, beszéltem a nyelvet. Mégsem tudtam szállást kapni, mert nem volt munkahelyem, munkát meg azért nem, mert nem volt szállásom. A németek nem állnak túlzottan „barátságosan” a bevándorlókhoz, az angolok azonban tárt karokkal vártak, egyetlen rossz szót nem tudok rájuk mondani. Itt jó kisebbségnek lenni. Soha nem éreztem a hátrányát annak, hogy magyar vagyok, segítettek, útbaigazítottak, nem tudtam elég hülyének érezni magam semmihez. Százszor tapasztalatlanabbal is találkoztak már, mint amilyennek magunkat gondoljuk, akár olyannal is, aki egy kis afrikai faluból jött, és fogalma sincs arról, hogy hová kell bedugnia a porszívót, hogy az működjön. Ha állást keres az ember, felhívják helyettünk a munkaadót, kinyomtatják a térképet, hogy odataláljunk. Úgy állnak hozzánk, hogy nem az ő munkájukat vesszük el, hiszen nagyon sokat kellene ahhoz dolgozzunk, hogy valaha konkurenciaként kelljen számolni velünk. Ha az ember pozitívan tekint a helyzetére, akkor feltalálja itt magát. Ha dolgozni jött ki, akkor tényleg tegye magát oda és dolgozzon. Láttam olyat is, amikor egy Jobcenterben egy öreg bácsi a sarokban szótárazott, és valószínűleg muszájból jött Londonba, történhetett valami az országában. Soha nem késő újrakezdeni.
J. M. K.: Nem voltak mélypontok? Nem érezted soha úgy, hogy na, most azonnal hazamegyek!
KA: Nekem a második héten jött el a mélypont, amikor egy török étteremben dolgoztam, ahol sok igazságtalansággal találkoztam. Eredetileg csak nyaralni jöttem Londonba, nem volt olyan célom, hogy itt is maradjak. Viszont, büszkeségből maradtam, be akartam bebizonyítani magamnak, hogy attól, hogy egy hete érkeztem, többre vihetem, mint azok, akik ebben az étteremben dolgoznak már nyolc éve.
J. M. K.: Volt terved?
K. A.: Már egy fél éve éltem kinn, amikor már tudtam, hogy irodában szeretnék dolgozni. Én egy tipikus irodista alkat vagyok. Angliában sok helyen elmehetsz ingyen is dolgozni, lehetsz gyakornok, hogy tapasztalatot szerezz. Ha most is felszolgálóként kellene keressem a kenyerem, szerintem hazajönnék, számomra ez nem volt perspektíva. Egy véletlennek és a szerencsémnek köszönhetően azonban megtaláltam ezt a munkát, jobban mondva az egyik éttermi vendégemen keresztül a munka talált meg engem. De az igaz, hogy azok a nők, akik kijönnek, többnyire takarítanak, vagy felszolgálnak, a férfiak pedig az építőiparban helyezkednek el. Most mérlegképes könyvelőként dolgozom egy könyvkiadónál, nekem ez a munka Magyarországon unalmas volna, de itt élvezem, mert nem a saját nyelvemen folyik. Az eredeti szakmám egyébként értékesítési asszisztens, vagyis sales manager – itt is az értékesítési osztályon kezdtem, de rájöttünk, hogy annyira nem erős még a beszédkészségem, így áthelyeztek a könyvelésre. Ami nagyon jó döntés volt, mert sokat nőtt tőle az önbizalmam.
J. M. K.: Ma már nincsenek nyelvi nehézségeid?
K. A.: Négy éve élek Londonban, és még mindig vannak. Lehet a beszélgetéseknek egy olyan része, amit nem értek. Az irodában, a lutoni srác beszédének a harminc százalékát nem értem. A szép angollal nincs gondom, ha Jude Law mondja vagy Michael Cain, de ha tájszólást hallok, nem áll rá az agyam, és tudom, hogy akármennyit tanulnék, akkor sem lennék jobb ebben.
J. M. K.: Párt könnyebb kinn találni?
K. A.: Érdekes, de a női ismerőseim azt mondják, hogy könnyebb összejönni kinn egy fiúval, mint itthon, mondom ezt úgy, hogy nem szeretnék általánosítani. De úgy látom, szeretnek minket az „angol pasik”. Nem tudom, hogy milyenek az „angol nők”, de azt tudom, hogy milyenek nem. Nem háziasak például, nem törékenyek, nem különösebben szelídek, harcosabb amazonok. Hozzájuk képest egy kelet-európai lány sokkal konzervatívabb, naponta főz például vacsorát, ami nagyon meghatja az itteni fiúkat. Egy magyar srácnak viszont nehezebb egy angol lánnyal összejönnie, mert az angol nőknek olyan magasak az anyagi elvárásaik.
J. M. K.: Újra nekivágnál az útnak?
K. A.: Ha visszapörgetem, akkor azt mondom, mindenképpen. Talán nem csinálnék mindent ugyanígy. De megtanultam, hogy amikor már ott tartok, hogy veszek egy visszafelé szóló jegyet, akkor sem adom fel. Abban talán segíthet ez a könyv azoknak, akik hasonló nagy kalandot forgatnak a fejükben, hogy lássák, hogy milyen nehézségekkel találják szembe magukat. Otthon, ha bevalljuk, ha nem, van egy kis kivagyiság. Látom azokban, akik kijönnek és hazamennek, hogy miként adják elő magukat. Megtanulhatnánk például az angoloktól, hogy nem a külsőségek számítanak. Az én milliárdos főnököm szinte mindig ugyanabban a ruhában jár, nem mutatja, hogy mennyi pénze van, mert tudja, hogy nem ettől válik valakivé. A London csak oda segíthet abban, hogy felvállaljuk önmagunkat, azt hogy valójában, hogyan is élünk kinn, mit is csinálunk. Persze vannak nagyon sikeres ismerőseim is, akik elve egy állásra jöttek ide, és nagyon képzettek, most az átlag magyar munkavállalóról beszélek.
J. M. K.: Miért érezted szükségét, hogy megírd a könyvet?
K. A.: Nagyon összetett a dolog. Volt egy szabadnapom, és reggel tíz óra felé rám jött, hogy írjak egy könyvet. Van bennem egy olyan kényszeres dolog, hogy ha valamit elkezdek, akkor be is kell fejezzem. Ha adsz nekem egy négyszáz oldalas rejtvénykönyvet, addig nem nyugszom, amíg a végére nem jutok. Annyira nyugtalanított ez a könyvírásos gondolat, hogy úgy voltam vele, addig úgysem hagy békén, amíg neki nem állok. Az elmebetegség határáig kitartó vagyok, de ebből lesznek olyan dolgok, amikre a környezetemben lévő emberek azt mondják, hogy „ez senki másnak nem jött volna össze, csak neked.” Amikor írni kezdtem, nem tudtam, hogy mi lesz a könyv vége – eltelt a befejezéséig öt-hat hónap, amíg alakultak az életemben az események. Kicsit terápiás célzata is volt a könyvnek, meg szerettem volna érteni, ami velem történik, hogy mit is érzek. De annyira az életem részévé vált az írás az idő múlásával, hogy ha soha többé nem adnak ki, akkor is írni fogok.
Kiadói hír (Jószöveg Műhely)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Egy londoni magyar könyve – Kiss Angéla: LONDON csak oda 2010.09.03. 11:19:40
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
wilbury 2010.06.08. 15:44:24
Teddakezed 2010.06.09. 18:49:23
wilbury 2010.06.10. 13:22:29
Nézd csak meg, voltak pozitív megnyilvánulásaim is!
Utolsó kommentek