Amúgy gyilkosnak lenni a legstrapásabb ...

Bookline: A krimit, mint műfajt, az irodalom határmezsgyéjére száműzik a kritikusok és irodalomtudósok, kivéve talán a ma már klasszikusnak számító alapműveket. Miért pont ez a mostoha sorsú műfaj csábította át a próza területére?

Karafiáth Orsolya: Tán éppen ezért. Én csak egy kvázi-krimit akartam írni. Nem ismerem annyira a műfaj jellegzetességeit, nem tudok feszültséget teremteni, de nem is feltétlenül akarok. Kellett nekem egy szál, ami mentén eljutok a nőimhez, és ez tűnt a legmegfelelőbbnek. Nem vagyok egy tudatos lény, ez kiderült talán. Amikor elkezdtem írni a könyvem, éppen sok Agatha Christie-t olvastam, és akkor jött az ötlet, hogy legyen a főnőm egy elfuserált nyomozó. A másik ötlet az volt, hogy Wodehouse nyomán megyek, egy magyar miliőben mozgó Hübele Sámuelről írok, de ezt majd legközelebb, ha fejlődik még a humorom. Sajnos, észre kellett vennem, hogy az én humorom és a környezetemé nem kompatibilis, és így nehéz nevettetni.

B: A két alapvető típus közül melyik lebilincselőbb olvasóként: amikor a történet elejétől ismerjük a gyilkos kilétét és a detektív a beismerésig hajszolja őt, vagy a “ki a gyilkos” tipikus esete?

K. O.: A végén szeretem megtudni, ki a gyilkos, nem véletlenül Agatha Christie a kedvencem. Szerencsére rossz a memóriám, mindig elfelejtem, ki a gyilkos, így ha negyedjére olvasom egy regényét, akkor is meg tud vezetni, és belekerülök a játékába. De kedvelem még Chandlert, Patricia Highsmith-t is. Ők más típusú krimit írnak, de az is bejön.

B.: Az esküdtszéknyi lány közül egy gyilkos, indítéka azonban mindenkinek van. Az áldozat a Maffia-klubba tizenhardmadikként érkező Lajos, aki csupa kicsit pszichésen sérült lányt hagy maga után. Tizenkettő lány, véletlenül mindegyikük grafomán, hogy szerethet bele ebbe a nem különösebben érdekes férfiba?

K. O.: Nem különösebben érdekes? Fájlalnám, ha béna figurának tűnne. Lajos szerintem egy speciális humorú, neurotikusan érzékeny valaki, aki vélhetőleg csinos is. Nem adtam róla külső leírást, hogy mindenki olyannak képzelhesse el, amilyen a saját ideálja. Nem minden lány szerelmes belé, de valóban, valamilyen szinten mindenki életébe belepiszkál egy kicsit. Vannak ilyen férfiak, ezt tapasztalatból tudom, akik csak megjelennek és egyszerűen hatnak. Az én Lajosomat is ilyennek szerettem volna ábrázolni. Ám hozzátenném: ebben a történetben az ő alakja csak katalizátor, nem olyan érdekes, ki ő, mi ő, milyen is valójában, a lényeg a lányok személyiségében van. Mindenki szerelmi életrajzában akad egy kakukktojás, egy megfejthetetlen szívtörő – Lajos ezt a láthatatlan valakit szimbolizálja. A lányok pedig nem sérültek, ezt kikérem magamnak a saját figurám nevében, csak éppen rápörögtek egy sztorira, és annak kapcsán próbálják magukat is megfejteni. Harminc évesnek lenni egy nő életében így is, úgy is egy minitrauma, hát még szerelmi bánattal, rossz, félresiklott karierrel megspékelve. Inkább ezen van nálam a hangsúly, bemutatni, hogy mi, már nem olyan fiatal lányok hogyan boldogulunk a múltunkkal és a lehetőségeinkkel.

B.: Elárulható kik voltak a minták a lányokra, és Lajosra? Hogyan reagált, aki esetleg magára ismert az olykor erősen negatívan ábrázolt szereplőben?

K. O.: A mintákat egy nem éppen tág sokaságból kiválasztott nők adták. A Maffia-Klub létezett valóban, volt egy csapat, akik összejártak játszani, és létezett ez a főiskolás baráti kör is. Az én alakom Gabiban adott, legjobb barátnőim is feltűnnek, a húgom is él és virul, valóban Mettának hívják. Judit Kata is ezen a néven fut a realitásban, és valóban írt egy regényt ugyanerről a társaságról. Ebben a körben mindenki tudott mindenkiről mindent, és amit nem, azt kikövetkeztetett. Rengeteget magnóztam, sok élettörténetet, beszélgetést rögzítettem, figyeltem egykori társaimat, a felbomlott barátságokat, a viszonyokat. Akitől vendégszöveg van átírva a regényben, az természetesen tud róla. Volt, aki rögtön megvette a könyvet, mert megijedt, hogy valami disznóságot is megírtam róla – de ilyet nem tettem. A felismerhető szereplőknél nagyon vigyáztam arra, hogy semmi indiszkrét ki ne szivároghasson. De egy az egyben senki nem az, akinek látszik. El is indult a Film-Klubban (most ezt működtetjük pár éve) a találgatás, hogy akkor X valóban Ági-e, de nem engedtem az ilyetén csábításnak, mindenki jelleme több alakba van beletéve, és nem volt célom a pletyka, a kibeszélés. Én lehetséges sorsokat akartam ábrázolni, a valós hisztériák nem érdekelnek. Lajos pedig négy alakból lett összegyúrva, mindegyiket kedveltem, de egyik se volt a pasim. Sajnos.

B.: A regény követi a klasszikus detektívtörténet sémát, végig kiváncsian várjuk a nagy leleplezést. Poirot is összehívja a gyanúsítottakat és kifejti teóriáját a bűncselekmény miértjéről és mikéntjéről. A Maffia-klub nyomozója – Ágota – csak egy véletlennek köszönheti, hogy elkapja a gyilkost, hiányzik a katarzis. Miért marad el a lezáró nagyjelenet?

K. O.: Mert azt akartam kihozni a végén, hogy egy béna lány csak bénán tud nyomozni. Egy Ágota típusú nő nem nagy koponya, nem lát át összefüggéseket, csak a saját relációjában képes gondolkodni. Ezt modellezi egyébként az egész regény. Nem tematika, nem ravasz felderítőelv szerint lát munkához, hanem a saját kis beszűkült gondolkodásmódja mentén keresgél. Az előítéleteit, érzelgősségét rávetíti a sztorira, így nincs eredmény. A végén azt akartam kifejezni, hogy egy pszeudonyomozás csak pszeudoeredményhez vezethez. Inkább rendet akartam tenni a viszonyok között, és rámutatni arra, hogy régi sérelmeket nem szabad ápolgatni, sebeket nem kell újra meg újra sóval hinteni, mert akkor nincs gyógyulás.

B.: Hősei péntekenként a maffia nevű közismert játékot játsszák. Önnek melyik játékszerep testhezállóbb: nyomozó, gyilkos, áldozat?

K. O.: Ha Maffiázunk, én minden szerepet bírok, az egész lényege számomra a téboly. Mint említettem, én Gabi vagyok, azaz Milady, azaz Panther. Én így, ilyen formán szeretem ezt a játékot. A Maffiát egyébként a legjobb játéknak tartom, mindenkiről kiderül, milyen az igazi személyisége. Jó terep, hogy kijöjjön az agresszió, hogy megmutassa, mennyire mozgunk jól egy adott közegben. Ha sokat játszol egy bandával, a személyiségedet egy ponton túl már nem tudod illően kozmetikázni. Egyszerűen élesen látni kezded, milyen a másik. Ki sunyi, ki visszahúzódó, kinek nem fordítanál veszélyes helyzetben hátat. Ki tud jól együttműködni, kinek mire jár az agya. Ha benne vagy egy ilyen körben sok ideig, nagyon már nem tud meglepni a másik. Erre építettem az alapelgondolásomat. Ágota nagyjából tudja, kikkel van dolga, nem is lát túl a saját előítélein. Úgy, hogy közben tényleg nem egy nagy pszichológus. Nem tud a szavak mögé látni, magát sem látja igazán. Amúgy gyilkosnak lenni a legstrapásabb, mindig egyből az elején kiejtenek. Nyomozni nem tudok, logikám Ágotával rokon.

B.: Amatőr és hivatásos nyomozók lepik el a krimiirodalmat. Melyik nyomozó módszereit követné, ha – ahogy a regényben Lajos – eltűnne egy ismerőse?

K. O.: Ha nem a szűk baráti körömbe tartozik az illető, egy ideig észre sem venném – aztán valószínűleg, miután mindenkit végigtelefonáltam, a rendőrséghez fordulnék. Mint említettem, én pocsék nyomozó lennék, nem fordulnék a saját szürke agysejtjeimhez, és ez mindenkinek jobb lenne így.

B.: Agatha Christie Ön által is idézett Gloriett a hullának című művében egy társasjáték (Hol a hulla címmel) keretében egy gyilkosság megrendezésére kérnek fel egy írónőt. Vállalna ilyen feladatot példának okáért egy céges csapatépítő tréningen?

K. O.: Abszolút! Bár a regényben ez rosszul sül el, az életben nem szokták eltenni láb alól a kollégákat. Imádok játszani, és szerintem remek dolgot tudnék kitalálni. Gyerekkoromban sokszor játszottunk hasonlót, a táborokban általában én találtam ki a rejtélyeket, egyszer fél napig üldöztünk az erdőben egy embert, mert kitaláltam, hogy ő a rejtélyes Fehér ember, aki vándortáborozók között szedi áldozatát. Aztán kiderült, hogy csak egy szelíd gombász.

B.: Akad némi hasonlóság az idézett mű detektívregényének írónője és Ön között. Ariadne Oliver jellegzetessége a nap mint nap drasztikusan változó karakter és frizura. „Attól tartok a személyiségemben nincs semmi szembeszökően egyéni. Örökké más és más frizurákkal kísérletezem.” - olvashatjuk a regényben. Önnél mi indokolja a paróka őrületet?

K. O.:: Mostanában, hiszen jön a meleg, kevesebbszer hordok parókát, ráállam a kalapokra, fejdíszekre, de számomra fontos a külső megkomponálása, a játék ebben is. Szerencsére jó fejem és alkatom van, sok minden jól áll, ha meg nem, a meglepetés ereje elfeledteti, hogy szörnyen nézek ki. Ariadnéval a hasonlóságok azonban nem merülnek ki ennyiben: én is rajongok az almáért, kissé hisztérikus vagyok, és könnyen vonok le téves következtetéseket.

B.: Weboldalunkon a könyvhöz a legszélsőségesebb megjegyzéseket fűzték kommentárként: “Agyhalott országnak agyhalott fétisbaba költőnőt! Mű társadalomnak Karafiáth-os csontlevest. Hej, Rákóczi, Bercsényi, Arany, Ady, Radnóti!” A nyilatkozataiból úgy tűnik nem hatják meg a személyét, vagy könyvét ért negatív kritikák. Ez a Mesternő álarca?

K. O.: Ó, csak semmi álarc – a mocskolódás hidegen hagy. Jól is néznék ki, ha minden ilyesmit a szívemre vennék – ahogy már Karády is megénekelte: A szív az mindent nem bírhat el. Életem folyamán annyit gyaláztak már, hogy egyszerűen minden lepereg rólam. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a kép, ami rólam a médiából lejön, nem feltétlenül pozitív, bár én bírom magam, szórakoztat, nyilván azért csinálom. Nem kötelező mindenkinek tetszeni, már gyerekként leszoktam róla, hogy ez fontos legyen. És ha valaki meztenül befekszik egy kádba, az tudja, hogy jár néhány szemöldök-felvonással. A játék ilyen műfaj: nem mindenki akar részt venni benne.

B.: Milyen szakmai visszajelzéseket kapott? Próza vagy költészet felé vezet további útja?

K. O.: Vegyesek a visszajelzések. Hogy az utam merre vezet, fogalmam sincs. A líra nálam alap, következő kötetem nyolcvan százalékban készen van, és teli vagyok versötletekkel. Dalszövegeket sokat írok mostanában, remélem, ez is megmarad, új terület számomra, és semmit nem élveztem ennyire (ha semmit mondok, a verseket persze nem értem ide, mindig a vers az első). De van új prózatervem is természetesen, és egy gyerekkrimi is foglalkoztat. A sok ötlet majd kirajzol elém valamit, mindig így szokott lenni, most nem érzem, hogy feltétlenül tennem kéne valamit. Arra persze rájöttem, hogy engem igazán az összművészeti projektek vonzanak, ezért lett egy CD is a regény mellé. Inspirál, ha másokkal alkothatok, főleg zenészekkel, képzőművészekkel szeretek dolgozni.