Bookline.: A megmentő a megjelenése óta vezeti az eladási listákat. Te számítottál ekkora sikerre?

Frei Tamás: Megmondom őszintén, titkon reménykedtem. A magyar könyvpiac minden szereplője mást olvas ki abból, hogy a magyar olvasók mit szeretnének, így egy idő után úgy gondoltam, megcsinálom, ahogy én elképzeltem. Olyan időben akartam megjelentetni a könyvet, amikor még nem nagyon nagy a karácsonyi ajándékvásárlási őrület, és aki megveszi, az azért teszi, mert tényleg el akarja olvasni. Általában a médiában szereplők nem akarnak szenvedélyesen könyvet írni, hanem az ismertségüket próbálják forintokra váltani.,. A cél az volt, ha a könyv iránt érdeklődők elolvassák, akkor tényleg észrevegyék, hogy ez valami teljesen új, olyan, amit még magyar szerzőtől nem láttunk. Titokban az ember reménykedik, és jó érzéssel tölti el, hogy a könyve az ötödik hete áll a sikerlisták élén.

B.: Szerinted mennyire fontos a könyv sikerében, hogy magyar?

F. T.: Szerintem nagyon. A televíziós pályám egyik nagy tapasztalata, hogy szórakoztató, információs riportfilmekből rengeteget forgatnak, óriási piacuk van. Egész BBC sorozatokat tudsz megvásárolni 500–1000 dollárért óránként, amiből egy magyar riporter gyakorlatilag egy repülőjegyet sem tud megvenni. Ez arra tanított, hogy a magyar néző csak akkor fogja Frei Tamás riportját megnézni Afrikáról – a BBC helyett –, ha van benne valami olyan kapcsolódási pont, amiről azt mondhatja, hogy ez tényleg nekem készült, nekem üzen valamit. Ugyanez a helyzet A megmentőnél is, ami ugyanolyan nemzetközi thriller, mint egy Robert Ludlum, vagy egy Dan Brown regény,  de ugyanakkor sok magyar vonatkozása is van. Vannak magyar helyszínek, szereplők, egy képzeletbeli magyar miniszterelnök, de mégsem csak Magyarországról szól az egész, mert olyan regényből már rengeteget írtak. A kettő közötti arányt próbáltam keresni, hogy a regény egy nemzetközi thrillernek tűnjön, de mégis legyen benne az a bizonyos magyar kapcsolat. És, hogy mitől fogsz te a magyar piacon ilyen nagy nevek elé kerülni, mint Ken Follett? Csak ezzel. A sikerben nagy szerepe van ennek a kapcsolódásnak.

F. T.: Már régóta akartam egy olyan regényt írni, amiben a helyén vannak ezek a magyar kapcsolódások. Ahogy haladtam előre az életemben, többször úgy éreztem, hogy minél több dolgot ismerek meg, annál komplexebb összefüggéseket értek meg. Ezeket az összefüggéseket el akartam mondani, de a nézettség függő televízióban nincsen rá lehetőség, mert ott olyan szellemi tájékozottsággal kell beszélni, ami a legegyszerűbb nézőhöz is csorbítatlanul eljut, mert különben a nézettség kérlelhetetlenül zuhan. A tévézés egyik nagy dilemmája, hogy az egyszerűbb néző ne érezze túl bonyolultnak, de a képzettebb, se tartsa bugyutának a műsorodat. Egy regénynél ez a probléma nem áll fenn, hiszen itt csak pár százezer olvasója van az embernek, és ha túl komplikáltnak érzi, akkor majd olvas valami mást. Már nagyon el akartam mondani a történetet arról, ahogyan a gáz átszövi a a mai világot, mi is húzódik a háttérben, és mindebben hol áll Magyarország. Forgattam erről a témáról két Dossziét, mégis annyi mindenbe futottam bele Moszkvában, meg a szibériai gázmezőkön, hogy úgy gondoltam, e köré egy egész regényt lehetne fűzni.

B.: Egy intelligens thriller megírása rengeteg kutatómunkával jár. Melyiket élvezted jobban, a kutatást, vagy a regény megírását?

F. T.: Mindenképpen a kutatást! A következő könyvemnél, A bankárnál pont ebben a stádiumban vagyok, ez a legizgalmasabb és legszórakoztatóbb része a munkának. Ilyenkor még nem kell nagyon precíznek lenni, csak tájékozódsz, olvasol, a fantáziád még szabadjára van engedve. Ahogy haladok előre a munka egyre sziszifuszibb lesz, el kell juttatni a történetet A pontból B pontba.

F. T.: A tévéműsorban is kutatni szerettem jobban. Becserkészni a riportalanyokat, megtervezni és megszervezni az utazást, a forgatás már szinte csak kötelező munka volt ezek után. Bár imádok írni, azt nem lehet misztifikálni, napi nyolc óra kemény munka hónapokon át, míg az ember leírja azt a hatszáz oldalt. Továbbá ennek a műfajnak nagyon merev szabályai vannak, egészen a szereplők leírásától, a ritmuson át a feszültségkeltésig, ez mind szabályokhoz van kötve az „intelligens thrillerek” világában. Persze segít, hogy előtte bejártam ezeket a helyszíneket, és sok ilyen típusú könyvet olvastam, de sokkal fontosabb, hogy olyat csináljak, amit szenvedélyesen szeretek, mert, akkor az sokkal jobb lesz, mintha csak kötelező lenne. Ha csak pénzkeresetből akartam volna regényt írni, akkor nem dolgoztam volna a könyvön két évig, hanem három hónap alatt összedobtam volna valamit, ami pénzügyileg sokkal jobban megérte volna.

B.: Volt a Librivel egy közös kezdeményezésetek, a „Frei Könyvespolca”, amiben a Dossziét inspiráló riportkönyvek jelentek meg magyarul. A megmentő írásakor milyen könyvek voltak Frei könyvespolcán?

F. T.: Például MI5-nak, a brit belső elhárítás volt igazgatónőjének a tényfeltáró kémregénye. Aztán ott van Alex Berenson, akinél az érzékletes helyszínleírásokat imádom, szinte szagolni lehet a helyszínek levegőjét. John le Carré új regényét, az Our kind of triator-t (magyarul: A mi emberünk) is szinte rögtön elolvastam, és nagyon irigyeltem azokat a csörte jellegű párbeszédeket, ahogy a szereplők szinte vívnak a szavakkal. Bob Woodwardnál a precíz, valósághű politikai érdekek, szerződések leírásával vagyok ugyanígy, de nem tudnék egy olyan írót mondani, akinek én a magyar változata akarnék lenni. Nem másolni szeretnék, hanem megtalálni a saját nyelvezetemet, megközelítésemet és arányaimat. Ebben a könyvben az akció és a szerelem pont fele-fele arányban van, amivel még nem találkoztam ebben a műfajban.

B.: Aktívan jelen vagy a Facebookon, főhősödnek, Andrénak is saját oldala van. Szerinted mennyire fontos, hogy egy író jelen legyen a közösségi oldalakon?

F. T.: A közösségi média minden szempontból fontos, hiszen olyan visszajelzéseket ad, amiről pár éve még álmodni se mertünk volna. Játszom vele, a szó szoros értelmében, videókat, fényképeket rakok fel és megnézem, mit reagálnak rá az emberek.  Tudom, hogy a közösségi média az életünk szerves része lesz, és érzem, hogy ezzel a technikával - egy Andrés hasonlattal élve - mesterlövész pontosságú találatokat lehet bevinni, míg eddig a sörétes puskával csak reméltük, hogy eltalálunk valamit.

B.: A megmentő sikere után nagyok lesznek az elvárások. Ez ösztönöz, vagy nehezíti A bankár megírását?

F. T.: Nem, ösztönöz! Nagyon sok munkám volt az elmúlt két évben, és a végére nagyon elfáradtam. Úgy éreztem, hogy A megmentőnek nagyon-nagyon sikeresnek kell lennie, hogy megint belevágjak. A dedikálások előtt sokat dolgoztam A bankáron, és a visszajelzések nagyon nagy lökést adtak a folytatáshoz. A könyv írásánál két évig mentem egy sötét alagútban. Hittem benne, mégis nagy szükségem volt erre a fogadtatásra, hogy egy vagy két évre újra visszabújjak ebbe a bizonyos alagútba. Nagyon sok téma van a fejemben, és azt tanultam, hogy ha az ember nem csinál jobbat negyvenévesen, mint harmincöt évesen, akkor valamit rosszul csinál, és azt gondolom, hogy olyan nincs, hogy a második könyvem ne legyen jobb, mint az első, és a harmadik, még jobb, mint a második.

B.: És André hány kötetig marad még?

F. T.: A következőben még mindenképpen, mert ha minden könyvben elölről kezded a karakterépítést, akkor az viszi a lapokat az akció, az izgalom, és a konspiráció elől. Ha nem telnek meg élettel a karakterek, nincs múltjuk, meg nem ismered őket, akkor nem tudsz velük azonosulni. Aztán van egy pillanat, a harmadik-negyedik, amikor már még egy bőrt nem lehet lehúzni Harry Potteről, Jason Bourneról, Jack Bauerről. Sem André Calviról.
 

Az interjút Hegedűs Robin készítette.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.