Hova megyünk, papa? Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk és csinálunk egy jó rántottát...
journal - 2010.07.08. 11:47
Címkék: fournier
Jean Louis Fournier író, színész és rendező, dokumentumfilm forgatókönyvíró az egyik francia televíziós társaságnál, ugyanakkor egy olyan édesapa, akinek két fogyatékos gyereke született. Ebben a könyvében, amit 25 nyelvre fordítottak le és Femina díjjal jutalmaztak, az apa kíméletlen őszinteséggel, humorral, öniróniával, mutatja be a mindennapok kihívásait, megpróbáltatásait. Rég nem volt könyv ekkora hatással rám, mivelt a kérdéssel kapcsolatos szemléletváltást hordoz magában: nem sajnálat, részvét, sajnálkozás sugárzik belőle, hanem egyfajta nyugodt derű és feltétel nélküli elfogadás. A könyv Czeizel Endre előszavával és ajánlásával jenet meg. Amikor a megszületendő gyerekünkre gondolunk, egy egészséges csecsemő világrajöttét vizualizáljuk, de sok szülőnek szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy ez nem így történt. “Tegye fel a kezét, aki sosem félt attól, hogy a gyereke nem lesz normális. Senki sem tette fel a kezét. Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan mindenki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő. Én kétszer éltem át a világvégét." Egy olyan apának a történetét olvassuk, aki a genetikai lottón játszott és veszített. Bár a könyv egyesek számára megbotránkoztatónak tünhet a hangvétele miatt, a keserű humor ebben az esetben egy túlélési technika.
A speciális szükségletű gyerek fogadása egy gyászfolyamattal kezdődik, el kell engedni, fel kell dolgozni azokat az elvárásokat, amelyek irreálisnak bizonyultak. Ez csupán az alábbi szakaszok segítségével lehetséges: elutasítás, tagadás, düh, harag, alkudozás, depresszió valamint az elfogadás, belenyugvás. A borítón egy kicsavart helyzetben, fejjel lefele egy plüssmackó látható, jelezve az összetört álmokat. Ez a regény a belenyugvásig, elfogadásig vezető út szakaszait taglalja, pontosan azokról a dolgokról beszél, amiről nem szokás. Az apa szemléletesen mutatja be a környezetében élő személyek reakcióját is, akik nem tudnak mit kezdeni azokkal a szituációkkal, amelyek szívszorítóak, de ugyanakkor mulatságosak is. Ezek az apró örömök teszik elfogadhatóvá a mindennapokat, mivel ilyenkor leginkább szomorú, keserű, gyászos arcképet illik vágni, mintha a szülőnek már nem lenne joga nevetni, ezt a környezet rossz szemmel nézi.”Mostanáig sosem beszéltem a két fiamról. Miért? Szégyelltem? Féltem a szánakozástól? Egy kicsit ez is, az is. De azt hiszem, főleg a szörnyű kérdést akartam megúszni: Mit csinálnak a fiaid?”
|
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek