T. A.: Az én szakmámban nagyon fontos a saját érzelmi egyensúly megtartása, ami azt jelenti, hogy „lelki konténerünket” gondozni kell. A magánéletemben igyekszem sokat sportolni, beszélgetni, színházba-moziba járni és főleg sokat olvasni. Nagyon szeretek beszélgetni, de baráti társaságban nem én vagyok a szakszavakkal dobálózó ember, akivel már csak a szakmáról lehet…A barátaim és az ismerőseim is hasonló karakterűek, fontos a nyíltság és az őszinteség ebben az instant, díszletekre épülő világban.


D.: Terapeutaként mit látsz belőlünk, nőkből? Merrefelé tartunk, hogyan változnak szokásaink, szenvedélyeink, betegségeink?

T. A.: Azt hiszem, a nőknek elég nehéz manapság, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy férfinak sem könnyű lenni. Rengeteg információ és trend között kell megtalálnia mindenkinek a saját útját és hangját, ami olykor komoly bizonytalanságot is okozhat. Sokan és sokat foglalkoznak a nőkkel, már Dunát lehet rekeszteni a „how to” irodalmakkal, amelyekben a tuti női recepteket ígérik. Csak az a baj, hogy azt az elégedettséget és nyugalmat, amire mindenki teljes joggal vágyna, nem lehet valódi önértékelés és önbizalom nélkül megtalálni. Ez meg hosszú idő és kemény pszichológiai munka, sajnos nem pottyan senki ölébe, még akkor sem, ha azt látjuk, egyesek „Sziszifuszként próbálkoznak éveken át, míg mások könnyedén keringőznek az élet sima talaján”.
A nőket beszorítja a biológiai órájuk egy intervallumba, miközben egyre nehezebb dönteni a család/karrier oldalán. A fogyasztói társadalomban a szépség és a fiatalság kultusza, a „beautizmus” egyre keményebb elvárásokat állít a nők elé, s ez kitermelte az újabb pszichés tünetegyütteseket. Azt látom sokszor, hogy a nők hajszolják magukat az életben, igyekeznek megfelelni munkában, magánéletben egyaránt, és sokszor már nem is fontos, hogy mikor voltak boldogok vagy nyugodtak, vagyis a legfontosabb kérdés marad le: „hol van ő ebben a képben?”…

D.: A pszichológus kivel beszélget, amikor valami nyomasztja? Egy másik szakemberrel, barátokkal, kikkel? 

T. A.: Ha szakmai esetről van szó, akkor természetesen kollégával kell beszélnünk, ez esetmegbeszélő csoport vagy egyéni konzultáció lehet. Komoly szerepe van a munkánkban az érzelmi kérdések kezelésének, úgyhogy ez rendszeres tevékenységünk. A magánéletben pedig – mert minden látszat ellenére a pszichológus is ember – a baráti kör és a család ad lehetőséget az oldódásra. Sokakban az a kép él a pszichológusokról, hogy tökéletes tudatossággal élhetnek, és nyilván mindenben jók, vagy épp ellenkezőleg, egy Woody Allen-film után meggyőződésük, hogy semmivel nincs jobban, mint a páciense, csak jobban tud róla beszélni. Én úgy gondolom, hogy az a jó, ha a szakmát a szakmai kollégával, az élet dolgait meg egy baráttal beszéli meg a pszichológus is, mert akkor tisztán tartja a két területet, és hatékony maradhat a munkája.

D.: Kíváncsi lennék egy sikertörténetre a praxisodból, ami nehéz ügy volt, de végül a lehető legjobban oldódott meg.

T. A.: A legszebb történetem még a Lipót egyik, Völgy utcai kórházi osztályán történt, ahol egy fiatal anyát kezeltünk laktációs pszichózissal, amely a szülés utáni hormonváltozások következtében előálló súlyos, depressziós állapot. Ezt az anyát a pár hetes gyermeke mellől szállították be, mert képtelen volt ellátni, és öngyilkos fantáziái voltak. Több hétig feküdt az osztályon, és mindennap találkoztam vele, mert hallottam, hogy egy kollégának jó tapasztalatai voltak a szoros pszichoterápiás kapcsolattal. A gyógyszeres kezelés mellett tehát komoly lélektani munkát is végeztünk. Amikor jól lett, hazabocsátották. Pár hét múlva egyszer csak kopogtattak az ajtómon, és ott állt az anya, karján a csecsemő, és azt mondta, hogy csak meg akarja köszönni…
Torokszorító pillanat volt, igazság szerint még most is az.

D.: Mit üzensz ebben a pillanatban a nőknek önmagukról, ami hozzásegítheti őket, hogy könnyebben kezeljék a férfiak „olyanságát”…?

T. A.: Szerintem nincs a férfiaknak „olyanságuk”, hanem mindkét nemnél bizalmatlanság és az elköteleződéstől való félelem van. Elvesztettük a kommunikáció és a gesztusok biztonságát. Ha néhány századdal visszalépünk, azt látjuk, hogy egy nő, ha leejtette a keszkenőjét, és a férfi felemelte, akkor biztosan lehetett tudni, hogy néhány nap múlva teázni megy majd a lányos házba. Ma egy nő azt ejt le, amit akar, és ha ismerkedéskor azt hallja, „Majd hívlak!”, könnyen lehet, hogy akkor látta az illetőt utoljára. Ez azt jelenti, hogy a mondat eredeti tartalma helyett egy másik hozzáadott jelentéstartalom az érvényes. Mindenki értelmez és vélekedik, mert nem igazán biztos abban, amit hall vagy lát.

D.: A fogyasztói társadalomnak ez a jellemzője világszerte, ezért látjuk, hogy a párkapcsolati terület és a női identitás komoly konfliktusok forrása.

T. A.: Érthető módon a nők egy része így aztán megpróbálja a saját kezébe venni a dolgok irányítását, és némi agresszióval (ami olykor a divatban is látszik) férfipozícióra tör. Bár azt hihetnénk, ez működik, a valóság az, hogy – ahogy minél lendületesebben nyúlunk valami felé egy asztalon, annál nagyobb a veszélye annak, hogy lelökjük – elsodorjuk a vágyott célt is.

Kiadói hír (Jaffa Kiadó). Eredeti megjelenés: divany.hu.