Két könyv a prezentációkról azoknak, akik a fotelben szeretnének tréningezni: az egyik jól megírt, de a felszínnel foglalkozik, a másik tömény, cserébe mélyebbre ás.

Annak, aki járt már életében legalább kettő darab magyar szakkonferencián, nem kell magyarázni, hogy néha a legérdekesebb dolgokkal foglalkozó emberek tartják a legunalmasabb prezentációkat, az egyébként teljesen racionális időkeretek betartása háromból két előadónak fizikai fájdalmat és megoldhatatlan kihívást jelent, és még mindig szilárdan tartja magát az a nézet, hogy királykék diákat citromsárga aláhúzott Comic Sans betűkkel sűrűn teleírni csodálatos ötlet. A helyzet persze sokat javult az utóbbi időkben: mostanra nagyjából mindenki megtanult olyan Youtube-videókat beágyazni, amelyek azt érzékeltetik szellemesen, hogy a fogyasztók és a márka kapcsolata a 21. században új alapokra helyeződött.

Ezek a videók viszont rövid időn belül el fognak fogyni, úgyhogy a legtöbb asztalon valószínűleg nem lesz útban egy vagy két olyan könyv, amely az egyszerű, logikusan tálalt, befogadható és hatásos prezentációkkal foglalkozik. A PreZENtáció a kérdés egyszerűbbik oldalát veszi elő: túlnyomórészt a diák megszerkesztéséről szól, arról, hogy mi az, amit elmondani érdemes, és mi az, amit kivetíteni eközben, hogy miért rosszak a bulletpointok és miért jók a kiragadott adatok, hogyan kell kinéznie egy grafikonnak, szabad-e üres helyet hagyni egy dián (szabad) és hogyan kell adagolni a vicces kis rajzolt képeket, ha egyáltalán kell (nem kell). A címben jelzett zen-szósz az egészen roppant idegesítő is lehetne, de meglepő módon nem az: a könyvet az a fonal kíséri végig, hogy minden legyen egyszerű, letisztult és funkcionális, mint egy Szénássy Alex-álom; az egészben ennyi a buddhizmus, meg néhány japán kulturális utalás. A PreZENtáció egészen hasznos kis könyv, ajándékba azoknak, akikre a tartalma alapján ráfér, de akár segédletül is olyanoknak, akik eddig csak ösztönből és józan paraszti ésszel eszkábáltak össze kulturált diákat.

Az Utálom a prezentációkat sokkal nehezebb feladatot ránt magára: tulajdonképpen egy többnapos prezentációs tréninget próbál belesűríteni egy könyvbe, és ez tartalmilag sikerül neki, de a tálalás elég töményre sikeredett, amin a meg-megdöccenő fordítás sem segít. A rutinos tréner szerző ugyanakkor fontos és kevés prezentációból visszaköszönő gondolatokat ad át, elsősorban nem olyanoknak, akik évente egyszer kell, hogy beszéljenek tíz percet egy ismerős szakemberekből álló közönségnek, hanem inkább azoknak, akiknek gyakran és/vagy fontos témában kell előadnia. Miért nem jó az általános iskolás bevezetés-tárgyalás-befejezés fonal, miért kell átgondolni egy előadás célját és a közönség motivációit, hogyan kell sorbarendezni a tartalmi blokkokat és milyen egyéb dramaturgiai trükkök vannak, mit és miért kell sikítva kidobni az elmondani szántakból, és hogyan lehet egy óra alatt nulláról várat építeni, ha kell – Caplin ezeken vonul végig. Ráadásul mivel az előző könyvet jól kiegészítve pont magukról a diákról mond keveset, viszont bátorítja a vizuális, gondolatbuborékos-nyilas szabad tervezést, a könyv prezentáció-átgondolási módszere jól továbbvihető a tálalást is ilyen módon megvalósító Prezi.com-os előadások készítésére is.