Jó érzés, hogy végre vége. Nem azért, mert unalmas volt, vagy irritált, csak mert vannak  könyvek, amik bármilyen jól vannak is megírva, közben folyton az éjjeliszekrény felé pillantgatok, hogy mi vár rám utána. Hogy talán azokban még nagyobb izgalmat találok, őket talán majd le sem lehet tenni. Stinget le lehet tenni, sőt, igazság szerint kicsit lassan verekedtem magam át rajta. Biztosan vannak, akik most hozzágondolják, hogy pont, mint a zenéjén. Egyértelműen a legnívósabb fajta, erőteljes és tehetséges, de egy picit unalmas.

A könyvbe persze csak az vág bele, aki a zenét ennél többre értékeli. Én is többre tartom, ezért kaptam a Broken Musicot négy éve, de miután kigyönyörködtem magam a címlapban (Sting gyerekkori arcában), eltettem jobb időkre. Csak most, a koncertélmény után született meg bennem a vágy, hogy bele is olvassak.

Első nekibuzdulásra nem is akármilyen élmény. Hát, tessék, tényleg tud írni. Nemcsak dalszöveget, hanem igazi, testes szöveget is. Rögtön látszik, hogy nem olyan memoár, mint a legtöbb – amiket egyébként szintén szívesen olvasok – hogy „így meg így telt a gyerekkorom, aztán jöttek a kamaszévek, első szerelem, első szex, stb., aztán rátaláltam a tehetségemre, de persze elsőre nem jöttek a sikerek, stb.“ Mindezt csak azért, hogy aztán végre belevághasson az  igazi sztoriba, a nagy sikerekbe, amiket kicsit már mindenki ismer. Szóval Sting egy másik utat választ. Inkább olyan, mintha regényt írna az első harminc évéből, nem is titkolva, hogy a visszaemlékezést átereszti egy szépia szűrőn, mivel egy testen kívüli pszichedelikus élmény váltja ki belőle a késztetést, hogy visszanézzen. Az a Sting, akit ma ismerünk, már egy másik könyvre tartozna, mert egy másik ember. Ez itt az ő eredeti arca, vagy amit annak gondol. Giccsről szó sincs, az ízlése most is kifogástalan.

Bár egy kis repedést azért találok rajta: a csajokat. Nem olvastam még olyan önéletrajzot, amiben a világsikerre jutott szerző ne találkozott volna egy „stunning beauty“-val, aki rabul ejtette. Rossz hír a lányoknak: aki csak jól néz ki, az labdába se rúghat. Csak a „stunning beauty“-knak van esélyük. Kicsit mégis vigasztaló, amikor kiderül, hogy Sting „stunning beauty“-ja Trudie Styler. Én egész eddig azért is tiszteltem őt, mert egy ilyen csúnya nőhöz ragaszkodik egy életen át.

Így utólag azért kicsit tartok attól, hogy a könyvből végül nem a sajátos elbeszélő stílus, vagy Sting személyisége marad meg, hanem az az élmény, hogy mennyit dolgozott a sikerért, és milyen hosszú volt az út odáig. Hogy a mai zeneipari állapotokhoz képest milyen igazságosnak tűnik a régi rendszer, amiben csak úgy lehetett elérni valamit, ha az illető valódi, és nem is akármilyen zenész volt. Nyilvánvalóan ennek köszönheti, hogy ma is Valaki. Meg persze a sújtott gyerekkornak – de hát anélkül tényleg nincs művészet.