Darvasi második regényére igen változatos címkéket aggatott az eddigi kritikai fogadtatás. A magát „alföldi veszedelmes viszonyokként” beharangozó alkotást nevezték árvízi regénynek, Szeged regényének, a XIX. század regényének. Azonban véleményem szerint az eddigi értelmezésekben aránytalanul jelentéktelen szerepet kapott a regény történelmi hátterét biztosító ’48-’49 – es forradalom és szabadságharc. A kritikusok, ha meg is emlékeznek róla általában csak érdekes történelmi adalékként fogják föl, ami nem befolyásolja a történet főszereplőinek mindennapjait. Sőt, Radics Viktória egyenesen azt írja, hogy [Darvasi túlesztétizált története] „a konkrét történelmi keretben[…], ami a magyar szabadságharc és az azt követő szörnyű megtorlás, harsányan hamis”.

Én ezzel szemben amellett szeretnék érvelni, hogy a forradalmi háttér nagyon is meghatározó szerepet játszhat a regény értelmezésében, hatásai érezhetőek mind a szereplők jellemében, mind cselekedeteikben, de még Darvasi elbeszélésmódjában és néha már-már giccsbe hajló stílusában is. A forradalom, és főleg annak bukása által jön ugyanis létre a regény központi atmoszférája, mely egy köztes, légüres térbe helyezi a cselekményeket. Az alapvető közösségi és természeti kötődésüket már levetkőzött, túlvilági hitükben már megrendült emberek a forradalom bukásával, a nemzeti felemelkedés kötőerejének végleges aláásásával egy mindenféle meta-szintet nélkülöző valóságba kerülnek, mondhatnánk, hogy belevettetnek a létbe.

Ebben az anomikus környezetben rajzolja meg Darvasi a regény fő vonalát képező szerelmi történetet, középpontjában Pelsőczy Klárával, s a hozzá különféle módokon vonzódó rokoni triásszal: Szép Imrével, Szép Péterrel, s a féltestvér Pallagi Ádámmal. Jobban mondva nem is megrajzolja, hanem sokkal inkább körüljárja. A narráció érdekessége ugyanis, hogy a történet nem alkot lineáris egységet, hanem karakterekhez kapcsolható könyvekből áll. Minden könyvben más a központi szereplő, akinek a szemszögéből az eseményeket látjuk. Ebből következik, hogy egy adott momentum a regény különböző helyein bukkanhat fel, nagyon különbözően, sőt sokszor egymásnak ellentmondóan elmesélve. Ez gyakran frusztráló bizonytalanságérzetet kelt az olvasóban, aki sohasem lehet egészen biztos benne, hogy a ténylegesen megtörténteket látja-e, vagy maga is áldozatává válik a szereplők hazugságainak, önbecsapásainak, délibábos látomásainak.

Ezen „regénybe vetett” szereplők ugyanis puszta létezésükben minden természeti katasztrófánál és birodalmi elnyomásnál félelmetesebb ellenséggel kerülnek szembe: saját kis játszmáikkal, életük, - mérhetetlen tanácstalanságból, unalomból, és tehetetlenségből fakadó - apró kis gyötrelmeivel. Az élet nehézségeivel harcolva teremtik meg, s teremtik folyamatosan újra titkaikat; meghalnak és újra megelevenednek, szeretnek és gyűlölnek, csókolnak és harapnak, szeretkeznek és vért ontanak.

Teszik mindezt a korabeli Szeged átláthatatlanul szerteágazó, forradalmi megmozdulásokkal megspékelt erőterében, ahol a város legkülönfélébb alakjai bukkannak fel, a történések legváratlanabb pillanataiban; a szerkesztőtől kezdve, a kocsmárosnén és az osztrák rendőrfelügyelőn át a bécsi orvosdoktor Schütz bácsiig, akinél a szálak összefutnak, s egy pillanatra azt hihetnénk, hogy irányítani is tudja őket, de élettörténetét megismerve beláthatjuk, az események áradásának ő sem parancsolhat.

S teszik mindezt a Szeged határába érkező cigányok szomszédságában, akiknek vezére, Gilagóg önálló könyvet is kap. Gilagóg telepe első ránézésre éles kontrasztban áll a polgári Szeged képével, végső soron azonban a cigányok életmódja nyújtja majd az útmutatást a város kiüresedett lakói számára, akik a regény sajátos atmoszférájában a cigányok eredendő otthontalanságát tapasztalják meg; saját március 15.-éjük éppoly értelmetlen marad, mint a vándor nép szintén e napon született torz messiásának szavai.

S teszik ezt végül furcsa transzcendens lények – Koszta Néró, a fűmuzsikus; valamint Mama Gyökér és kompániája: Levél úr és Féreg úr – állandó csábításának kitéve, kikkel, hol együtt zenélnek, hol együtt hálnak, hol közös összeesküvést szerveznek. És mindenekelőtt virágot zabálnak. Igen, a regény címadó és középponti motívuma számtalan helyen felbukkan az események sodrában, hogy még titokzatosabban és érthetetlenebbül bukjon újból alá. A regény szüzséjéhez hasonlóan a virágzabálás motívum is kibogozhatatlannak tűnik, esetleg csak homályos körülírásokkal közelíthetünk hozzá. Valamiféle, a halálhoz és a földmotívumhoz szorosan kapcsolódó élményként határozhatnánk meg, melynek végzője valamiképp közel kerül a természet mitikus lényeihez, s a közösségi létből kiszakadva – deviáns módon – közel kerül önmagához. Adhatunk ugyan efféle definíciókat a jelenségre, annak jelentése azonban minden újabb felbukkanási helyén megváltozik, s végül is ugyanolyan rejtély marad az olvasó számára, mint ahogy a regény bécsi ura sem tudja megmagyarázni, sőt valószínűleg maguk a Virágzabálók sem.

Ez csak az egyik titok, mely összeköt bennünket, olvasókat a regény karaktereivel, Darvasi egyéb elbeszélői technikákkal is létrehozza e furcsa kapcsolatot.  Úgy tűnik hőseit ugyanúgy magára hagyja a bukott forradalom kiüresedett valóságában, mint az olvasót a végtelen bonyolultsággal szövődő történet értelmezésében. Végig érezzük ezt a párhuzamot, hiszen a szerző éppoly bizonytalanná teszi író és olvasó viszonyát, mint a narrátor és hősei közt fennálló hierarchikus kapcsolatot. Jól kiviláglik olvasó és szereplő egysége az erotikus színezetű jelenetek párbeszédeiben, ahol a vulgáris kifejezések és az arisztokratikus tartózkodás groteszk egysége legalább akkora kényelmetlenséget okoz a regény befogadójának, mint maguknak a szereplőknek. Véleményem szerint a szerző kissé túl is zsúfolta ezeket a jeleneteket, aminek következtében gyakran szinte fizikai fájdalmat okoz az olvasás.

És mégis ebben a vibráló, néhol már-már erőszakosan tolakodó egységben rejlik az alkotás legnagyobb zsenialitása. Kevés olyan regényt olvastam – talán a kafkai regény a legközelebbi példa -, melyben a szereplők ennyire kidolgozatlanok, jellemtelenek, benyomásszerűek lennének. Ugyanakkor nem olvastam még regényt – Kafkától sem – melynek az összes szereplőjét ennyire megértettem volna, melynek minden karakterével ennyire együtt éreztem volna.

Ahogy az író félig ironikusan megjegyezte egy interjúban, Virágzabálók vagyunk mi, olvasók is. S valóban, mi lehetne inkább virágzabálás, mint az olvasás? Én szeretnék mindenkit figyelmeztetni, a Darvasi-példány nem egy könnyen emészthető darab, de mindenképpen érdemes leszakítani!

Teczár Szilárd ajánlója
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.