Nekrológ helyett

A mákfélék rendjéhez tartozó, mintegy 350 nemzetséget és 3000 fajt számláló keresztvirágúak vagy másképpen káposztafélék családjában a sinapis nemzetségnek emberemlékezet óta ismert és hasznosított faja a gyógyító bormustár (eruca vesicaria), amely mediterrán eredetű, Magyarországon is termesztett, néhol elvadult, évelő növény. Levelei zöldségként és salátaként, magvai gyógyolajként, dús virágai méhlegelőként kiválóak. Portugál népies elnevezése: saramago. 1922. november 22.- én a borfélékkel bensőséges viszonyban álló vidéki tisztviselő ezen a ragadványnéven anyakönyvezte a szűkös időkben saramago-főzelékre fanyalodó (és Diocletianus császár rajongását e tekintetben nem osztó) Sousa család újszülöttjét, bár ez csak akkor derült ki, amikor a szülők a gyermek beiskolázása előtt kiváltották az anyakönyvi kivonatot. A megdöbbent apa így kénytelen volt felvenni a fia nevét, elkerülendő azokat a kirekesztő kérdőjeleket, amelyeket az akkori konzervatív közfelfogás ilyen esetekben megfogalmazott volna. (Az újkori portugál irodalom egyik nagy ásza, Eça de Queiroz élete végéig viselte annak bélyegét, hogy - egyébként magas társadalmi állású - szülei a gyermek születése után négy évvel házasodtak össze.) 

Saramago apja biztosan nem olvasta, és nem is ismerte Eca de Queirozt, de azt tudta, hogy az apa és fiú vezetékneve tekintetében jobb megtalálni a közös nevezőt. Így lett egy növény a fiú, a fiú pedig a tulajdon apja névadója! Ezzel a regényes csavarral kezdődik José Saramago élete, hogy aztán az elkövetkezendő hat évtizedben ne szóljon másról, mint a szegénységből kivergődő, a túlélésért küzdő kisemberről. A nyugdíjkorhatár felé közeledvén, az irodalommal érintőleges viszonyban (versek, útirajzok, fordítások) álló hatvanéves Saramago, saját bevallása szerint Günter Grass Bádogdob című regényének hatására, elhatározta, hogy ő is megírja szülőföldje színes és sejtelmes történeteit. A rákövetkező évtizedekben sorra-rendre jelentek meg páratlan egyediséget sugárzó regényei (A kolostor regénye, Ricardo Reiss halálának év, A kőtutaj, Lisszabon ostromának históriája, Jézus Krisztus evangéliuma, Vakság, Minden egyes név, A barlang, A hasonmás, Megvilágosodás, Halálszünet,  Kicsi emlékek, Az elefánt vándorúja, Káin) számos hazai és külföldi díjat, kitüntetést és elismerést hozva szerzőjüknek. A diadalmenet 1998-ban ért a csúcspontra, amikor is José Saramago  megkapta a díjak díját, vagyis az irodalmi Nobel-díjat. (A 200 milliós portugál nyelvközösségnek ez az első irodalmi Nobel-díja, szemben az írigyelt ibériai „nagy testvérrel”, a spanyollal, amely ez idáig éppen tízet gyűjtött be.)

Bármelyik Saramago-könyvben azonnal felismerhető néhány jellemző írói sajátosság: a különleges egyéni írástechnika (pl. meglehetős liberalizmussal kezeli a központozás és a nagybetűk használatára vonatkozó akadémiai előírásokat), a barokkos méltósággal áradó, részletező történetek, a megfigyelési pont közelségét jelző személyes előadásmód, az olvasóval fenntartott folyamatos kommunikáció, a gazdag, kreatív nyelvezet, a finom irónia. „Mágikusrealista” könyveiben a valóság és fikció gyakran átmenet nélkül keveredik, a szó, a tett, a gondolat, az álom, a történés olyan nemesfém-ötvözetté válik, amely újszerűen szikrázó tüzével és bódító csillogásával kápráztatja el az olvasót.
Alighanem leghíresebb műve, A Kolostor regénye, tulajdonképpen történelmi rekonstrukció és lírai konstrukció is egyben, kísérlet Portugália történelmi lemaradásának megmagyarázására, színtiszta poézis az emberi érzelmek mindenekfölöttiségéről, vallomás az életen-halálon és az anyagi örökkévalóság délibábján átgázoló, szenvedő és beteljesülő szerelem szépségéről. A regény valós történelmi tényeken alapszik, hiszen a kolostor ma is áll. Nagylelkű János (e néven az ötödik), Portugália és a csatolt gyarmatok uralkodója, miután felesége, Ausztriai Mária Anna Jozefina huzamosabb idő elteltével sem szülte meg a trónörököst, felajánlotta az Úrnak, hogy amennyiben bekövetkezik ez az örvendetes esemény, a Lisszabonhoz közeli Mafrában méltó emlékművet állít. Az épületkomplexum három részből áll (a kolostor, a bazilika és a királyi palota), a XVIII. század első felében 50 ezer munkás dolgozott rajta mintegy harminc évig. Az épület alapterülete kb. 40 ezer m², a homlokzat szélesebb, mint a Kheopsz-piramis éle, az épületegyüttesben majdnem ezer szoba, és 4500 ajtó-ablak található. A bazilikának 114 harangja van, ebből 48 négy oktávot átfogó harangjátékra képes. Nagylelkű János a gyarmatokról akkor még sűrűn érkező aranygályák minden kincsét ebbe és az ehhez hasonló nagyberuházásokba fektette. (Ekkortájt a gyarmataikat hasonló módon kizsákmányoló, ámde gyakorlatiasabb angolok éppen az ipari forradalommal, a reproduktív termelő tőke működtetésével, és a királyi ház jogosítványainak módszeres megnyirbálásával foglalatoskodtak. Azóta sem csökkent a két ország közötti különbség.)

Saramago ebben a megalomániás, terméketlen történelmi miliőben, de a legkevésbé sem mellékszálon szövögeti Baltazár, a spanyolok elleni háborúban megrokkant veterán és a szépséges Blimunda, a mágikus képességekkel megáldott szűzleány kibontakozó szerelmének történetét. Baltazár, a világosban látó Hét-Nap ember, és Blimunda a sötétben látó Hét-Hold asszony csatlakozik barátjához, a braziliai Bartolomé atyához, akinek fáradhatatlan fantáziájában (majd később a „valóságban” is, mint fikcióba zárt fikció) a levegőbe emelkedik a  „passarola”, az emberkéz alkotta, repülni képes madárhajó. A repülő szerkezethez szükséges energiáért a röntgenszemű Blimunda az emberek lelkében és akaratában, álmaiban és vágyaiban rejlő őserőt, az emberi testben horgonyzó „zárt felhőt” csapolja meg. Erőteljes a regény jelképisége, pl. Blimunda és Baltazár szerelme egy, az ott és akkor mindennaposnak számító esemény, az autodafé (máglya általi halál) lángjai fényében szikrázik fel, és ugyancsak egy autodafé kihunyó zsarátnokai temetik maguk alá. Az előbbi autodafén Blimunda az édesanyjától, az utóbbin az elvesztett és kilenc évnyi szüntelen keresés után megtalált Baltazártól búcsúzik. (A szerelmi történetből olyan elementáris erő árad, hogy Azio Corghi olasz zeneszerző rögvest megírta a „Blimunda és Baltazár” című operáját.) A búcsú azonban csak az anyag búcsúja, de nem a léleké: „Tizenegyen vannak a halálraítéltek. A lángok már jó magasra csapnak, alig látni az arcokat. Ott, a másik szélén ég egy férfi, akinek hiányzik a bal keze. Talán, mert szakálla megfeketedett, lám, a korom kozmetikai csodája, fiatalabbnak látszik. És egy zárt felhő van a teste közepében. Akkor Blimunda azt mondta, Gyere. Kiszabadult Hét-Nap Baltazár akarata, de nem szállt fel a csillagok közé, hiszen a földhöz tartozott és Blimundához.”
A dacból spanyolországi emigrációt választó, politikailag sarkosan elkötelezett, a szegénységre és az emberi jogokra harcosan érzékeny Saramago, a luzofón irodalom büszkesége, az olvasók kedvence többé nem ír nagyszerű könyveket, többé nem borzolja politikusok és pályatársak - többek között Kertész Imre - kedélyeit: 2010. június 18.-án a Lanzarotén, a Száz Vulkán Szigetén lévő otthonában leukémiában meghalt. Az életből átlépett a halálba, a halálból a halhatatlanságba.

Könyves Kata
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.