Ajánló Csizmadia Sándor és Tarrósy István (szerk.) Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés című könyvéről

Az Afrikáról alkotott képünkhöz visszatérően olyan negatív diagnózis társul, melyet a tartós alulfejlettség, a világgazdasági marginalizáció, az etnikai konfliktusok, a korrupció és a működésképtelen államok és a globálissá váló járványok világa jellemez. Természetesen a sort még folytathatnánk, olyannyira, hogy az „elfelejtettként” is aposztrofált kontinensről a társadalmi és gazdasági összeomlást előrevetítő forgatókönyvek egész sorát lehetne megfogalmazni. A roppant problémákat a darfuri és ruandai népirtás vagy éppen a szubszaharai térség tartós „államtalanodása” éppen úgy mutatja, mint az ENSZ akciói, amelyek többek között 2010-et „Afrika évének” nyilvánították.

A kontinenssel való foglalkozás a szakértők és a hivatásos kutatók számára a szokásosnál is nagyobb kihívást jelent, mivel Afrika fejlődésének vizsgálatában igen óvatosan kell bánni az analógiákkal, s a főáramúnak tekintett, jórészt eurocentrikus politikai és gazdasági elméletek és módszerek alkalmazásával. Az elmúlt két évtizedben a hazai afrikanisztika nem kényeztette el az érdeklődő közönséget, eltekintve egy-egy olyan kezdeményezéstől, mint a „Külügyi Szemle” tematikus Afrika-száma és a Pécsett megrendezésre került országos afrikanisztikai konferencia. Már önmagában ezek a körülmények is elegendőek ahhoz, hogy a méltatásra érdemesnek ítéljük a hazai politikai afrikanisztikának azt a kötetét, amely 2009-ben Tarrósy István és Csizmadia Sándor szerkesztésében az Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés címen” látott napvilágot.

A 22 tanulmányt felölelő kötet előzményének tekinthető a 2007-ben Pécsett megrendezésre került országos afrikanisztikai konferencia, amelynek megszervezésében a kötet szerkesztői álltak az élen. Tudatosan kerülve az afro-optimizmus és afro-pesszimizmus szélsőségeit a szerkesztők a legkülönbözőbb szakmai háttérrel rendelkező szerző – politológus, történész, kultúraantropológus, nyelvész, néprajzkutató, arabista, egyiptológus - munkáit rendezték egy kötetbe. A kötet szakmai hitelességet erősíti, hogy számos afrikai szerző is tanulmánnyal jelentkezett a kötetben. A kötet négy fejezete tematikailag jól elhatárolható. Az első fejezet az afrikai állam és államiság, a második az afrikai identitások kérdéseit, míg a harmadik és a negyedek zárófejezet a tradíció és átalakulás, valamint a nyelv, nyelvpolitikák és az irodalmi reprezentációk kérdéseit tárgyalja.

Tarrósy Istvánnak, a hazai afrikanisztika vezető képviselőjének tanulmánya indokolt és szükséges bevezető, hisz a szerző nem kisebbre vállalkozik, mint arra, hogy eligazítsa az olvasót az afrikanisztika módszertanának történetében. Így kerül tárgyalásra a modernista iskola, a függőségi viszonyok elmélete, az államközpontú megközelítés, végül a szerzőhöz is közel álló Naomi Chazan és kutatótársai által fémjelzett integratív, politikai interakciós irányzat. Ez a felfogás az államközpontú kiindulások egyoldalúságával szemben a multi- és interdiszciplináris szemlélet keretében helyet ad a nem állami szereplők elemzésének is.

Benkes Mihály nagy ívű, széles szakirodalmi forrásokon alapuló munkája szakítani próbál azzal az uralkodó mainstream-mel, amely mindent a korábbi kétpólusú világhatalmi szerkezet szempontjából igyekezett értelmezni. Benkes a politikai afrikanisztikának központi kérdéseit veszi górcső alá, olyanokat, mint a kvázi-államiság és negatív szuverenitás, az afrikai államiság, az afrikanizálódás, a hatalom valódi intézményesítésének hiányában a magán- és közszférát összemosó neopatrimoniális uralom, valamint az afrikai nacionalizmus. Benkes a politikai afrikanisztika tekintetében is igyekszik kivonni magát az európa-centrikus irodalom olyan egyoldalúsága alól, amely előszeretettel tesz egyenlőséget az államok és kormányok között, jóllehet az örökölt helyi kormánystruktúrák a politikai hatalmat nem hierarchikusan, hanem inkább horizontálisan osztják meg. A hatalom és a biztonság privatizálódásán alapuló patrimoniális rendszerekben a vezető az államot saját „szerzett” tulajdonának tekinti, s ennek megfelelően a hatalomgyakorlás szükségszerűen az önkényuralomba torkollik.  Az afrikai államok nagy része nem képes a valódi, „empirikus államiság” kritériumainak megfelelni, s azok inkább a „negatív” vagy a „jogi szuverenitás” kategóriájába sorolhatóak. Figyelemre méltó szerzőnek az a megjegyzése, hogy az afrikanizálódás során létrejött kormányok „postaláda-szuverenitásuk” ellenére mégis növelni tudták ellenőrző képességüket, mivel a nemzetközi játszmákban elismert kormányok saját államiságukat alkupozícióként érvényesítették, sőt más államokkal alkotott szövetségük útján forrásokhoz juthattak, egyfajta „védettségre” tehettek szert a más államokkal kialakult konfliktusaikban. A szerző világos határt húz az európai és afrikai nacionalizmusok között, mivel Afrikában nem a „bennszülött” társadalmi erők követelték az állam létrehozását, hanem a külső kényszerek hatása alatt egymással ellentétes identitású csoportok zártak össze az adott területen. A modern gyarmatosításnak áldozatul esett Afrikában hiányzott vagy alig mutatkozott az egységtudat, az afrikai gyarmatállamok közösségeit nem lehet nemzetként leírni. A kialakulóban lévő afrikai nacionalizmus központi gondolata az „afrikaiságnak”, az afrikai sorsközösségnek a nemzeti egységben történő kifejezése volt. A cél általánosan a multietnikus, több vallású társadalmi entitások egyetlen egységes nemzetbe történő tömörítése volt, ott ahol az afrikaiak az etnicitás alapján alakították ki identitásukat, nem pedig a területhez tartozásuk alapján, ahogy a dekolonizáció során ténylegesen megtörtént az új kvázi „nemzetállamokhoz” történő csatlakozás folyamatában.

Meggyőző a szerzőnek az álláspontja, miszerint a kolonializmus a kontinenst nemcsak államszerű területekre osztotta fel, hanem a gyarmati korszak során  három külső kulturális szférát – a frankofónt, az anglofónt és a  luzifónt – építette ki a gyarmati hatalmak nyelvi befolyása alapján, amely aztán a függetlenségi korszakban is egyfajta kulturális alapú irányítási módszerként továbbra is fennmaradt. Paradoxnak tűnő módon a függetlenségi küzdelem vezetői a kolonializmus idején kiépített államalakulatok fennmaradását szorgalmazták. A vezetők az idegen uralom alól akartak felszabadulni, de nem akartak államot a „nemzetüknek”, ehelyett átvették a gyarmatosítók által kialakított államot, s ezzel együtt elfogadták az önkényes határokat.

Ez az a pont, ahol a gondolati fonalat Csizmadia Sándor az „Afrikai államhatároktól a határtalan Afrikáig” című gondolatébresztő tanulmányában felveszi és a” globalizáció integratív és dezintegratív logikái és dinamikái” mentén az afrikai egység, a pánafrikanizmus és a gyarmati megosztottság fennmaradása, a „föderalista Afrika” és az „államok Afrikájának” ellentéteinek összefüggésében elemzi az Afrikai Egység Szervezetének (AESZ) fejlődését. Az AESZ az afrikai államok együttműködésének és nem azok integrációjának az eszközévé vált, ahogy a Nagy-Tavak Országainak Gazdasági Közösségének sem sikerült egy integrációs közösséget létrehoznia a két nagy régiós tömörülés – a Közép-Afrikai Államok Gazdasági Közössége és a Kelet- és Dél-Afrika Közös Piaca – találkozási pontján. A szerző tanulmányát az Afrikai Egységszervezetet felváltó Afrikai Unió elemzésével zárja, amelyet 2002-ben politikai integráció felgyorsítása érdekében hoztak létre, s egy olyan integrális föderalizmus lehetőséget rajzolja fel, amely a hatalmat egy hármas szintű föderációnak, a nemzetiségek, az állampolgárok és a régiók (kis-térség, szülőföld) föderációjának a logikája szerin osztaná meg.

 Csizmadia tanulmányában az államkudarc jelenségeivel is foglalkozik, s erre Afrika, különösképp a szubszaharai államok világa különösen alkalmas empirikus kutatási terület. Szerinte az államkudarcoknak számos oka van, közöttük a gyengének vagy neopatrimoniálisnak minősített állam hatékonytalansága, valamint a tekintélyuralmi rezsimek és azok gyakorlata, nem kevésbé az a körülmény, hogy az afrikai állam a gyarmati állam vagy a nyugati állam másolata, ezért ilyen módon az egyik alapvető ok a nyugati állammodell követésében, a „politikai és közigazgatási mimetizmusában” rejlik. A szerző szerint az afrikai politikai rezsimek önkényuralmi jellege, ha részben össze is függ a gyarmati örökséggel, mégsem magyarázható kizárólag annak továbbélésével, mivel ezek a rezsimek gyarmatosítás nélkül sem lettek volna demokratikusak, szinte semmi nem predesztinálta őket a politikai demokráciára, még a hidegháború nemzetközi rendszere sem.

Búr Gábor tanulmányát egészében az afrikai államkudarcok jelenségének szenteli. Nyilvánvaló, hogy a gyarmati népek nem lehettek képesek a gyarmati uralom lezárására államuk megszervezése, s később az önálló államiság fenntartása nélkül. Ám Afrika államainak túlnyomó része, ha állammá is vált mesterséges képződmény, nem felel meg a nemzetállamiság kritériumának, mivel az afrikai nacionalizmus a legtöbb esetben nem tudott évszázados történelmi folytonosságra hivatkozni, s az antikolonialista mozgalmak éppen olyan határok között kívánták létrehozni a nemzeti integrációt, amelyeket maguk is bíráltak, mivel azok az afrikaiak megkérdezése nélküli mesterséges határok voltak. Búr tanulmányában leszögezi, hogy az állam Afrikában tartós válságban van, a kontinens a globalizáció legnagyobb vesztese, s mindez párosul Afrika régről örökölt strukturális gyengeségeivel. Az afrikai szocializmus zászlajára tűző „fejlesztő állam” kísérlete éppen úgy zátonyra futott, mint a nemzetállamiság megteremtésére irányuló törekvés. A korábbi relatív lemaradást növelte az abszolút lecsúszás, a visszaesés az 1980-as, 1990-es évekre egyértelművé vált szinte minden fontos mutató terén. Búr szerint a jövőben is Afrika lesz az a térség, ahol a szegénység és az egészségtelen életkörülmények állandósulni fognak, s még hosszú ideig Afrika a globalizálódás fő vesztese marad.

A kötet első fejezetésnek befejező két tanulmánya Szabó Lóránd és Patty Petra tollából esettanulmányi részletességgel a Kongói Demokratikus Köztársaság feldarabolódásával kapcsolatos félelmeket, valamint a tunéziai fejlődési modell sajátosságait vizsgálja. Tanulságos a kötet második fejezete, amelynek szerzői között számos afrikai szerző is megtalálható.  Tadesse Eyassu tanulmányában az identititás kérdését, Stephen Langole elemzésében a Nílussal összefüggő vízkonfliktust, Besenyő János a gyermekkatonaság problémáját veszi górcső alá, Szliman Ahmed a nyugat-szaharai konfliktus anatómiáját, Abdullah Senghore Gambia emberjogi helyzetét mutatja be.

A harmadik fejezetben Fekete Mária és Biernaczky Szilárd, Vityi Dorottya, Jasper Kata sajátos néprajzi és kultúrantropológiai gondolatait osztja meg az olvasóval. A szerzők mindenütt a modernizáció és a tradíció viszonyát elemzik, ahogy ezt a maga konkrétságában Tesfay Sába a „Hagyomány és modernizáció az eritreai földhasználatban” című tanulmányában teszi. A kötet zárófejezetében Szénászky Mária az afrikai könyvtárügyekről értekezik, Varga Róbert és Guti Erika az afrikai nyelvpolitika kérdéseibe enged betekintést.

A kötet tanulmányainak sokrétegűsége ellenére természetes, ha az olvasóban hiányérzet is támad, főként a fejlesztéspolitikai kérdések szempontjainak az elmaradása miatt. Vajon az afrikai államkudarcok a nemzetközi fejlesztéspolitikai kudarca is? Miképp lehetne mérleget vonni a fejlesztéspolitika több évtizedes gyakorlatában? Hogyan értékelhető Kína megjelenése a kontinensen? Vajon milyen magyar Afrika-politika lenne kívánatos? A kérdések számát még gyarapíthatnánk. Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések a kötet jelentőségéhez képest csak másodlagosak, s inkább ösztönzés a hazai afrikanisztika művelőinek a továbbgondolkodásra. 2010-ben a hazai afrikanisztika képviselői Pécsett újra találkoztak. Reméljük, hogy egy újabb kötet sem várat magára sokára, s választ kaphatunk az ebben a kötetben nem tárgyalt kérdésekre is.
Az afrikanisztikával történő foglalkozás nem csupán intellektuális, hanem fontos politikai és operatív tevékenység, nem csupán Afrika globális problémái miatt, hanem azért is, mert Magyarországnak éppen az EU elnökség átvételével kell tapasztalnia, hogy egy ország szakértelme nem korlátozódhat Európára, hanem globális méretekben képes kell lennie a tájékozódásra. Szükséges a hazai közvéleményt is szembesíteni Afrika problémáival, s mind több elemzéssel hozzájárulni ahhoz, hogy az „elfelejtett kontinens” problémáinak értelmezésére mindig értő szakemberi gárda álljon rendelkezésre, s a kutatások az egyetemi oktatásban is megtalálják megillető helyüket.  Az Afrika ma tanulmánykötet ebben a tekintetben fontos útjelző és ajánlatos olvasmány minden érdeklődő számára.

dr. Kiss J. László a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének tanára

A recenzió megjelent az MKB Professzori könyvajánló sorozatban.

Csizmadia Sándor - Tarrósy István (szerk.):

Afrika ma - Tradíció, átalakulás, fejlődés

Publikon Kiadó, 2010

416 oldal
Kötés: kemény kötés
ISBN: 9789638850584