A Magvető Kiadónál most jelent meg Martin Booth Az amerikai című regénye, melyből George Clooney főszereplésével készült film magyarországi bemutatója is hamarosan sor kerül.

A film rendezője  a rockfotóiról ismert Anton Corbijn, akinek videóklippjeit és portréfotóit  tavaly megismerhettük a Ludwig Múzeumban. Corbijn eddig egyetlen filmet forgatott a Joy Division frontemberéről, Ian Curtisről, így pályájában mérföldkőnek számít, hogy a zene világát maga mögött hagyva belevágott egy nagyjátékfilm rendezésébe.

A forgatókönyvet Rowan Joffe írta Martin Booth 1990-ban A Very Private Gentleman címmel megjelent regénye alapján. A könyv igencsak nagy hatással lehetett a film producerére, hiszen saját bevallása szerint tíz éven át foglalkoztatta a történet, míg elindult a megfilmesítés. Ennek kapcsán nyilatkozta: "Rögtön azt gondoltam, hogy ebből egy nagyon szexi, és szórakoztató filmet lehetne készíteni, melynek főhőse nagyon komplex, és izgalmas karakter lenne. Emellett az is magával ragadott, ahogy bepillantást nyerünk a magányos főhős világába, aki romantikára, és feloldozásra vágyik, a benne egyre inkább elhatalmasodó zűrzavar ellenére.”

Úgy tűnik ebben az esetben is érdemes lesz a filmmel párhuzamosan elolvasni az eredeti regényt.

Kedvcsinálónak részlet a könyvből:

A templom időtlen, lidércnyomásos képzeletvilágából kilépve a jelen realitásába úgy éreztem, mintha a pokol legmélyebb bugyraiból szabadultam volna, de amikor beültem a Citroënbe, és a motor elkezdett duruzsolni alattam, rádöbbentem, hogy valójában a templomból kilépve léptem be a pokolba. Mert mi más a pokol, ha nem ez a mi modern világunk, amely feltartóztathatatlanul rohan a pusztulásba az emberiség és az anyaföld ellen elkövetett bűnök, a gátlástalan politikai manipulációk és az intézményesített képmutatás jóvoltából.
Sietve odébbálltam. A hátam még percekig viszketett, mintha az ördögök ott loholnának a nyomomban – mintha a soros lopakodó máris láthatatlan árnyékként követné minden lépésem.
Elhaladtam az öregúr előtt, aki ott álldogált az út szélén egy sedan mellett, melynek a vezető-oldali tükre teljesen ki volt fordulva, és pont a szemembe verte vissza a nap sugarait. Legnagyobb meglepetésemre elkezdett integetni, amikor egy vonalba értem vele. De az is lehet, hogy csak rám mutatott, miközben elmondta a kocsiban ülő barátjának, mekkora bolond ez az idegen, aki meg akarja venni azt az ócska házat.
Később, a nappalim magányában Dante híres sorai jutottak eszembe:
Lasciate ogni speranza voi ch’entrate.
Nem kevés töprengés után elhatároztam, hogy két-három centivel előbbre helyezem a teleszkópos látcső rögzítő foglalatát. A guminézőke egy kicsit hátrébb volt a kelleténél. A tust is megtoldhattam volna ugyanennyivel, de ez kibillentette volna a fegyvert az egyensúlyából.
Márpedig a megfelelő egyensúly alapfeltétel. Ezt a géppisztolyt nem stabil testhelyzetben, egy állványra letámasztva fogják használni. Egy meredek tetőről, egy résnyire nyitott pinceablakból, egy bokor mögül, egy fáról, egy áruszállító autó platójáról vagy valami hasonlóan kényelmetlen helyről fognak lőni vele. Éppen ezért a gazdájának maximálisan meg kell bíznia a fegyverben, hogy minden idegszálával a célpontra koncentrálhasson, és arra, hogy véletlenül se derüljön ki, honnan lőttek az áldozatra.
A foglalat áthelyezése nem bonyolult, de nagy figyelmet és roppant pontosságot igénylő feladat. Késő estig dolgozom rajta. Minden újabb finomító művelet után újra és újra ellenőrzöm az egyensúlyát egy vonalzó segítségével. Erre helyezem rá annak a vonalnak a mentén, amit meghúztam a závárzaton, amikor kijelöltem a fegyver súlypontját. Végre tizenegy óra körül elkészülök vele. A szemeim égnek a munkapadomat megvilágító spotlámpa fényétől. Az ujjaim is elfáradtak, a fejem rendületlenül, tompán hasogat.
Leteszem a fegyvert, lekapcsolom a lámpákat, kiveszek egy sört a hűtőből, és felmegyek a loggiára.
A város zaja időközben távoli, tompa zümmögéssé szelídült. A körülöttem elterülő óváros nyugovóra tért, az utcák és házak csendjét csak hébe-hóba veri fel a távoli szerpentinen végigdübörgő teherautók és a keskeny közökben araszoló személykocsik motorjának visszhangja vagy egy-egy kiáltás a Via Ceresio felől.
Az asztalnál ülök, és a sörömet szürcsölgetem. Bár későre jár, a kövek még mindig ontják magukból a meleget. A felhőtlen égen nyoma sincs a holdnak, a csillagok, mint megannyi apró lyuk az éj szaténfátylán. A hegyek, akár gyászruhába öltözött, lefátyolozott öregasszonyok, akik egy nyitott koporsó fölé hajolnak: számukra a gyéren kivilágított apró falvak a temetési gyertyák visszatükröződő fényei. Ha ők a koporsót körülálló siratóasszonyok, akkor én vagyok az elhunyt, akit siratnak. Pontosabban mindnyájan azok vagyunk. Halottak. Végeztünk az élettel, és az élet cserébe végzett velünk. A játszma véget ért, nincs több trükk, befellegzett a blöffölésnek. Minden lapunkat kiterítettük, most következik a végelszámolás. Mindenki megkapja a járandóságát.
Én is megkapom. A látogató hamarosan visszatér, megkapja a Socimit, és ezzel részemről vége a küldetésnek.
És azután?
Ez az utolsó munkám. A Socimi után vége. Megöregedtem.
Milyen csodálatos a völgy ilyenkor éjszaka! Lehet, hogy ez a halál völgye?

Kiadói hír (Magvető) felhasználásával