Lackfi János ajánlója Kenyeres Zoltán: Megtörtént szövegek -Esszék, tanulmányok a 20. századi magyar irodalomról címmel megjelent könyvéről.

A recenzió megjelent az MKB Professzori könyvajánló sorozatban.

 Minden vérbeli kutató- és tanáregyéniség igazából valamely magatartást testesít meg, és ennek révén válhat igazán nagyhatásúvá. A mozgósított tudásanyagon és a felhalmozott idézet-mennyiségen túl minden igazi tanulmánykötet portré, lenyomat arról az alkotóról, aki a legkülönfélébb apróbb-nagyobb tényekből kiindulva intellektuális piramisokat épít, furfangosan elrejtve ezek mélyén bebalzsamozott személyiségét. Ha egyetemi éveim egyik legfontosabb tanáregyéniségének, szakdolgozatom és PhD-értekezésem témavezetőjének, Kenyeres Zoltánnak frissen megjelent könyvébe tekintek, sajátos tükörterembe lépek. Előadásai és a doktoriskolai szemináriumok végén felszikrázó, szóbeli miniesszéi maradandó befolyással voltak és vannak egész értelmiségi alapállásomra, így aztán a tükrök egy részéről saját arcom egyes részletei bámulnak vissza rám. Más foncsorfelületeken kristálytisztán az elmélyült elemzőnek, a kötet szerzőjének egy-egy vonása látszik, míg a körötte legyezőszerűen felhőző tükörportrékban kártyalapokként gyülekeznek a hatalmas árnyképek, az igazi aduászok: Kosztolányi Dezső, Ady Endre, József Attila, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László, Weöres Sándor, Mészöly Miklós és a többiek.

„Az észjárásbeli modernség alighanem a Kockadobással kezdődött az európai irodalomban, amikor Mallarmé az addig szentnek és sérthetetlennek tartott ok-okozati összefüggésekkel szemben a véletlenszerűségek és esetlegességek jelentőségére hívta fel a figyelmet.” Kenyeres maga sosem hajlandó felborogatni logikát és filológiát holmi szép elképzelések jegyében, mindig következetesen bánik forrásaival. Éppen ebből fakad azonban az esetleges iránti mélységes tisztelete, nem hallgatja el a jogos kételyeket, nem hesseget el zavaróan zümmögő, apró információ-rovarokat. Máig megragadt bennem, és rendszeresen mondogatom diákjaimnak azt, amit szinte szó szerint így hallottam az egyik Kenyeres-szemináriumon: egyetemre nem a diploma és nem is elsősorban az elsajátítandó tárgyi tudás miatt jár az ember. Hiszen előbbivel ki tudja, mire megy majd ama nagybetűsben, utóbbiakat pedig alkalmasint már a vizsga másnapján elfelejti. Nem, az egyetemen tudományos asszociációs mezőket alakítunk ki magunkban, megtanuljuk a módszert, melynek segítségével az egymással kapcsolatba hozott adatok mélyebb rokonságba kerülhetnek egymással, valamely intellektuális épület köveivé válhatnak. Magától értetődik, teszem most hozzá (és a Megtörtént szövegek elolvasása ebben csak megerősít), hogy ezekbe a jelen esetben irodalmi struktúrákba megannyi Kőműves Kelemenné gyanánt igenis mély és komoly szenvedések vannak beléfalazva, és Kenyeres Zoltán különös műgonddal tér ki ezeknek a szerzői-emberi nyomorúságoknak elemzésére is.

    „József Attila a sajtos makarónit szerette a legjobban”. Az ehhez hasonló megállapítások nem holmi dekoratív, anekdotikus elemek ebben a könyvben, aminthogy nem az Babits és József Attila huzakodásának, Kosztolányi és Babits pengeváltásainak, Móricz Nyugat-mentő és némileg Nyugat-kisajátító célzatú üzleti húzásainak krónikája sem. Mindezek egyes magatartásminták remek illusztrációi, és Kenyeres nem szűnik meg folytonosan rákérdezni e viselkedésmódok érvényességére, jogosságára és számon kérhetőségére. Nyugtalanul szenvedélyes intellektusával faggatja a naplókat, cikkeket, leveleket, műveket, jegyzőkönyveket és egyéb dokumentumokat, „nem vádol, nem fogadkozik”, ehelyett tűnődő, apró kérdéseket tesz fel. Részvétlen-e Kosztolányi, amikor nem írja alá a munkásmozgalmi aktivisták kivégzése ellen tiltakozó petíciót? Esetleg óvatos (hogy ne mondjam gyáva, de ilyet Kenyeres diszkréten szóba se hozna). Vagy csak más a véleménye? Kétkedik a társadalmi változtatás lehetségességében? Hogyan hihet Babits egyszerre etikában és tiszta irodalomban, racionalitásban és metafizikában? Ügyetlen volt-e József Attila, mikor Babitsra támadt? Vagy csak kétségbeesett, netán hepciás? Meghunyászkodásból próbált békét kötni Babits-csal? Az éhség vette rá a gesztusra? Vagy tényleg nagy költőnek tartotta volna Babitsot, mint azt egy-két szórványszerű visszaemlékezés sugallná? „Ami szép – az persze nem biztos, hogy igaz” – figyelmeztet józanul Kenyeres.

    A kötet szerzője sosem galoppírozza el magát, szigorú racionalitás mentén gondolkodik, boncol, elemez, és helyezi egymás mellé mindazt, amit összetartozónak talál, meghökkentő eredményekre jutva ezáltal. József Attila nevezetes „semmi ágán” kifejezése mellé Kenyeres odacsempész egy a korabeli nyugati köztudatban elhíresült, de a magyar költő számára bizonnyal ismeretlen japán festményt, melyben valóban a semmi ködéből szökken elő egyetlen szuggesztív faág, rajta gubbasztó madárkával. Virtuóz idézetsorozat jégtábláin ugrándozhatunk parttól partig Kosztolányi cinizmusa kapcsán, a szerzők Nyugat-kortársak, maiak, munkásmozgalmiak vegyest. Irónia, metafizika és irgalom kérdéskörén is hasonlóan konzekvens csapongással táncolunk végig. Kenyeres alig kommentál, leginkább kételyeit, értelmiségi útkeresését jelzi, álláspontját azonban félreérthetetlenül közli velünk.
„Megőrizheti-e a művészet áhított függetlenségét, távol maradhat-e a társadalmi létezésnek attól a szférájától, melyet politikának hívnak, de megtarthatja-e eközben etikai tartalmasságát?” – így halmoz kérdésre kérdést a paradoxonig menően a vívódó elme. A kötet-egészen végigvonul az az etikai kérdés, mit kell tennie az írónak, a független szellemnek dúlt történelmű korban? Ady örök, minden elleni lázadása lenne a példa? Kosztolányi simulékonysága? Babits megfontolt kiállása abban és csak abban a pillanatban, amikor az irracionális gyűlölet áttöri a normalitás gátjait? És mitévő legyen az esztéta? Megelégedjen briliáns motívumkereséssel, fogjon kék rókát, szürke szamarat vagy éppen messzi Óperenciát Ady lírájának sűrű bozótosában? Vagy emberi viselkedésmintákra vadásszon inkább, bele-nem-nyugvás, kompromisszumkeresés, érvényesülési vágy, szépségkultusz útvesztői vagy ingoványai mellékén nyomozza az előttünk jártak tétova lépteit Winnetouként?

    Kenyeres magatartásának egyik legmeghatározóbb jellemzője a tapintatos elegancia. A magasabb, mélyebb tanulságokat a maga részéről csak elhinti emitt-amott, szinte vadászni kell rájuk. Olyanok, mint egy-egy könnyed testcsel, mellyel tisztára játssza magát, és már keresi is a labdával a társakat. Amikor végtanulságot kell kimondani, többnyire idéz, tiszta, önzetlen örömmel mutat fel egy-egy mások okos megjegyzéseivel gazdagon teleírt cetlit. Tisztelettel emlegeti a kollégákat, és mint igazi szervező középpályás, többnyire velük rúgatja a gólokat. A döntő pillanatokban rendre Szabolcsi Miklósnak, Somlyó Györgynek, Tverdota Györgynek engedi át a szót, esetleg sietősen maga elé kapja spanyolfalnak valamelyik „nagy nyugatos” éppen odavágó megállapítását. Mi több, külön műfajjá emeli a látványos patchwork-elemekként egymás mellé rendezett dokumentum-részletekből álló „mozaikesszét”.

Kenyeres Zoltán forrást elemez, kultúrtörténetet taglal, morális kategóriákat tisztogat, esztétikai megállapításokat tesz, magabiztosan jár át élet és irodalom egymásba nyíló, végtelen teremsorain. Nem maszatol, nem gondolkodik lezárt struktúrákban, pontosan tudja, több helyütt említi is: nem a szintézisek korát éljük, eszmék, irányok szóródó, széttartó egyeneseit szinte alig lehet csokorba kötni, egységben szemlélni. Elkalauzol hát bennünket ebben a korallsziget-szerűen vibráló univerzumban, mindig figyelmeztetve olvasóját, hogy „tárggyal, mint olyannal nem tudunk kapcsolatba lépni, mindig értelmezéssel találkozunk. Mesékkel, narratívumokkal.” A műalkotás valójában csak értelmezéseiben, a mi általunk létrehozott felfogásának formájában létezik, és a realitás sem önmagában való, műszaki világossággal rajzolható egyértelműség, azt is csak ezerágú, soha véget nem érő, burjánzó meseláncolatként kapjuk meg. „Minden, amivel találkozunk, térben és időben végtelenül kiterjeszthető és végtelenbe vesző mese”. Az író amputál és strukturál, kezdetet és véget teremt a kezdettelennek és végtelennek, illuzórikus rendet hozva létre végső menedékül: „Ami már megformált, az jó. Ami még megformálásra vár, az kaotikus, nyugtalanító és rossz.”

Minden történet önmagát újra szülő folytonosság, hosszabb, mintha összeillesztenénk minden szál makarónit, amelyet József Attila élete során elfogyasztott. Valaki meghal, de a temetésén már megindul az osztozkodás. Valaki elbukik, de a sárban vergődve megbotlasztja másnak a léptét, beköszön egy újabb történetbe. Valaki eltűnik a szemünk elől, és évek múlva meglátjuk a híd alatt, mint csavargót, vagy a BBC képernyőjén, mint atomfizikust. Valakik elválnak, de találkoznak másokkal, akik megint másokat mutatnak be nekik, számos újabb kapcsolat hálójába bogozódva. Világunk narrációinak végtelenített varázsdobozaiban élünk, és Kenyeres Zoltán ezt pontosan tudva, temérdek egymásba rakható szövegdobozzal ajándékoz meg bennünket.

„A csoda… fontos szerepet tölt be minden irodalmi műben, ahol szükség van rá: nem más, mint egy figyelmeztető tábla. Arra figyelmeztet, hogy itt kitalációról, fikcióról, ne mondjuk, irodalomról van szó.” Ennek a csodának, ennek az átlényegítő erőnek ered nyomába a kötet, hogy a szövegek eztán ne csak átkeljenek rajtunk, mint közömbös rezgések, hanem megtörténve valódi, átformáló eseménnyé válhassanak bennünk.


A recenzió szerzője Lackfi János egyetemi docens (PPKE, BTK), gyermekverseiért december 2-án megkapta a Janikovszky Éva-díjat.