„Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka, a szőke Nyikó mentén húzódik, vasutállomása nincsen, Székelyudvarhelyről még kilométereken keresztül zörgött a szekér, mire odaértünk” – kezdte Féja Géza a hajdani Szépirodalmi Könyvkiadó és Illés Endre Arcok és Vallomások sorozatában negyven évvel ezelőtt megjelent szép kis könyvét. Sipos Lajos tudós filológushoz méltóan, pontosabban, tárgyszerűbben fogalmazza meg a kezdőmondatokat: „A település az Erdélyi-medencében, a Nagy-Küküllő völgyének jobb oldalán, a Fehér-Nyikó folyásának völgyében fekszik.” De aztán ő is mesélőre, elbeszélőre változtatja az előadásmódot. „Tamási gyakran sétált a Farkas utcában (…) naponta megjelent a literárus emberek törzsasztalánál a New York kávéházban (a kolozsvári New Yorkról van szó. K.Z.). Itt találkozott Ligeti Ernővel, és Lakatos Imrével (…), szerda délutánonként hivatalos volt Makkai Sándor összejöveteleire, amelyeken rendszeresen megjelentek a kolozsvári élet képviselői és a városba látogató művészek és művészbarátok”. A könyv ezen az elbeszélő, mesélő stílusú értekező nyelven lépésről-lépésre követi Tamási Áron egész pályáját, s noha első sorban életrajz, megemlékezik Tamási szinte valamennyi művéről, köztük természetesen az olyan kiemelkedő alkotásról, mint a legtöbb olvasó által jól ismert Ábel trilógiáról. Mesélő, elbeszélő pályakép, mi sem áll távolabb tőle az elvont szaktudományos, szaknyelvi értekezésnél – aminek persze az irodalomtörténet-írás belső köreiben megvan a helye. Az elbeszélő szöveget bőséges képanyag egészíti ki. Nem is kiegészíti, több annál, ahogy létezik zenekíséret, létezhet, és itt létezik is képkíséret. Szinte méltó társszerzőről kell beszélnünk, amikor a könyv könyvészeti megvalósulását említjük: a könyv szép kiállítása az Elektra Kiadóházat és a mai szellemi-irodalmi életben már évek óta jelentős szerepet betöltő Petőfi Irodalmi Múzeumot dicséri.
A Könyv Tamási életét és pályáját követi, de ahol csak lehet szélesebb köröket rajzol köréje. A történetből kibontakozik a Trianon utáni Erdély irodalmi életének megszerveződése, melyben Tamási is kivette részét: szerepel benne a marosvécsi találkozó, és az Erdélyi helikon-kör. Aztán kirajzolódik a háború utáni magyarországi szellemi élet képe is, s szó kerül azokról a viszontagságokról, melyeken Tamásinak sok más írótársával át kellett mennie 1949 után. Igaz, 1954-ben már Kossuth-díjat kapott, s ekkor következett egy epizód életében, amelyet Féja Géza tapintatosan kihagyott említett könyvéből, Sipos Lajos azonban nemcsak sort kerít ismertetésére, hanem fényképmásolatban az ehhez tartozó kéziratot is közli. Az történt ugyanis, hogy a díj átvétele után néhány héttel Tamási Áron eleget tett egy hivatalosnak tekinthető megrendelésnek, nyílt levélben fordult Márai Sándorhoz, és - bárhogy szeretnénk tompítani - a rendszer nevében ellenvéleményét fogalmazta meg Márai megrendítő versével, a Halotti beszéddel szemben. Sipos Lajos nem von le ebből az epizódból a kelleténél messzebb vezető következtetést, de elbeszéli, mint ahogy elbeszéli mindent, ami egy ilyen kötet terjedelmében elbeszélhető.
*
Már régen szükség volt erre a könyvre, másképpen fordítva a szót, szükség volt egy ilyenfajta könyvre, mert Tamási Áron azok közé az immár klasszikus íróink közé tartozik, akik iránt állandó ugyan az elismerő tisztelet, és akik iránt időről időre mégis hullámzik, hol megnő, máskor jelentősen csökken az eleven olvasói érdeklődés, különösen a fiatalabb nemzedékek körében. Az Ábel-trilógia az örökbecsű klasszikusok közé tartozik, de a Szűzmáriás királyfit, a Címereseket a Bölcső és Bagolyt kevesen ismerik, kevesen veszik le a polcról, kevesen olvassák. A remek novellákat sem sokan. Néha úgy tűnik, Tamási Áron neve tiszteletnek örvendő fogalommá vált ugyan, jelentőségét nem vonják kétségbe, nem vonják kétségbe varázslatos nyelvét, nagyszerű történetvezetését, remek alakteremtő képzeletét, Ábel a testvérünk, köztünk él – nem helyezik hátrébb egy elképzelt és gyakran meg is fogalmazott irodalomtörténeti értékrend soraiban, de műveit kezdik kifelejteni az eleven olvasnivalók közül. Csak remélni lehet, hogy Sipos Lajos könyve segít lassítani ezt a pusztán irodalomértelmezési eszközökkel egyébként nehezen megállítható folyamatot.
Sipos Lajos névadó családja Farkaslakáról való, az érdeklődő olvasó élményein és a tudós filológus hivatásán túl ez a szomszédság és atyafiság is hozzáköti őt Tamási Áronhoz. Családja földije, rokona az írónak, s ez sokszínű, kiterjedt irodalomtörténészi pályáján szinte kötelezte őt arra, hogy előbb-utóbb megírja ezt a könyvet. De nem szabad még ebben a rövid ismertetésben sem megfeledkeznünk annak megemlítéséről, hogy Sipos Lajos bármennyit írt is a modern és a régebbi magyar irodalom alakjairól, tudományos munkásságának középpontjában évtizedek óta Babits Mihály életműve áll. Ő szervezi, intézi, irányítja, szakmailag igazgatja a kritikai kiadásnak azokat a kiterjedt munkálatait, melyek a nem-versek feldolgozására irányulnak. A pálya költői felét, Babits verseit Az MTA Irodalomtudományi Intézete gondozza. Minden nem-vers, tehát prózában megfogalmazott írás a regényektől a levelekig arra a filológus munkacsoportra tartozik, amelyet ő választott ki és ő irányít. Nagy odaadással és hatalmas ütemben készülnek az ide tartozó kötetek. Eddig több mint tizenöt kötet látott napvilágot, köztük az összes regény, legutóbb a kisprózai alkotások kötete jelent meg, bagatell 1076 nyomtatott oldalon. (Némediné Kiss Adrienn és Szántó Gábor rendezte sajtó alá). A köteteket az Argumentum Kiadó jelenteti meg gondos, szép nyomdai és kötészeti munkával.
*
De térjünk még vissza Tamási Áronhoz. És a recenzesnek legyen szabad most kilépnie a szokásos személytelenségéből, legyen szabad megszólalnia egyes szám első személyben. Átadnék e sorok olvasójának megőrzésre egy mondatot, egy mondatot, amelyet állítólag Tamási Áron mondott: egy furcsa, az első hallásra meghökkentő, némelyeket talán fel is háborító mondatot. Amelyet ráadásul nem tudok hitelesíteni. Nem tudom bizonyítani, hogy csakugyan mondott-e ilyesmit, de még csak arra sem emlékszem az évtizedek távolából, hol olvastam, kitől hallottam. Lehet, hogy nem is mondta, lehet, hogy valamit 30, 40, 50 évvel ezelőtt rosszul hallottam, félreértettem. Lesz, ami lesz, mégis kimondom a mondatot. Így hangzik: „Fene akart volna magyarnak születni, de ha már így esett, viseljük el emberséggel.”
Persze nem azért idézem e kétes eredetű mondatot, hogy indulatos kérdőjeleket hívjon ki. Tulajdonképpen szeretném, ha Tamási Áron egyszer csakugyan úgy fogalmazott volna, ahogy a neki tulajdonított mondat hangzik. A mondat első fele bántóan hangzik és meghökkenti az ember, pedig nyilván sokan vannak, akik gondoltak már arra az abszurd gondolatra, hogy mi lett volna, ha a jóisten születésük előtt megkérdezi, hová szeretnének megszületni, vagy megkérdi, következő életükben hová kívánnak újra lejönni a földre (Ady például többek szerint hitt a lélekvándorlásban). Ilyen képzeletbeli kérdésre alighanem sokan válaszolnák, hogy talán Svájcba, Svédországba, Amerikába, vagy Kanadába. Hiszen az újságok, a rádió, a televízió alig szól másról, mint arról, hogy mennyi gond és baj van itt minálunk, mennyire hátul vagyunk ebben is, abban is. Erre felel a mondat másodi fele: „viseljük el emberséggel”. Innen az „emberség” nagyon nagy szó. Ellentéte a pusztán érzelmi „büszkeségnek”, az „emberség” a tudatos elme megfontolt szava, az emberség nevében nem lehet rosszat cselekedni (a sokat hangoztatott emberiség nevében lehet és véghez is vittek a történelem során tengernyi rosszat, rengeteg kegyetlenséget). Az „elviselés” is nagy szó, azt jelenti, hogy fegyelmezetten végig vinni valamit, nem önfeledt örömmel, de mégsem tágítani tőle. Ellentéte minden anarchiának és ellentéte az elszenvedésnek is. Ellentéte persze a mámoros ujjongásnak és az abból eredő mindenfajta észnélküli létezésmagyarázatnak. Nem gyalázkodás Tamási Áron valóságos vagy elképzelt mondata, hanem a felnőtt ember józan vállalása. Még egyszer mondom, szeretném, ha így mondta volna.

Kenyeres Zoltán professzor Úr ajánlója

 Az ajánló megjelent az MKB Professzori könyvajánló sorozatban

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bookline.blog.hu/api/trackback/id/tr92653217

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Levendel Júlia - MÉG A KILINCS IS 2011.02.13. 11:29:14

Ország Lili | PanaszlevélELKÉPZELEM, HOGY ELKÉPZELIKínos jelenet: József Attila pénzt kér Babits Mihálytól. Persze nem „közvetlenül“, nem lesi meg a lakása vagy a szerkesztőség előtt, kalap levéve nem áll elé, nem beszél hozzá, de úgy képze...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása