Miért épp ez a könyv? Azért esett a választásom a True Blood – Inni vagy élni hagyni című könyvre, mert úgy vélem, a vámpírhistóriák kortalanságával egy olyan író, aki tudja, mire van igény – és észrevételeim szerint Charlaine Harris pontosan tudja –, képes valamit kezdeni, és valami alatt ebben az esetben egy remek sorozatot értek. A True Blood-könyvek még számomra is tartogattak meglepetéseket, pedig elég vámpíros történetet olvastam és láttam ahhoz, hogy úgy véljem, nem sok dolog maradt „titokban” előttem, ami az éjszaka vérszívóit illeti. Szerencsére tévedtem. True Blood – Inni és élni hagyni – ami még fontos Egy olvasót nem könnyű meggyőzni arról, hogy a sokadik megjelenő vámpír-témájú könyv valóban nyújthat új, addig még meg nem tapasztalt élményeket számára. Épp ezért nem is ezzel a célkitűzéssel igyekszem megírni az ajánlót, inkább az emberek kíváncsiságára és az új iránti folyamatos éhségére apellálva próbálom olyan színben feltüntetni a kötetet, amilyenben nekem tűnt fel, amikor rátaláltam és megszerettem. Az ajánló A True Blood – Inni és élni hagyni Charlaine Harris vámpírsorozatának első kötete, amely már a megjelenése utáni napokban, hetekben nagy sikert aratott. Ennek nyilvánvaló oka volt a mű eredeti és újszerű mivolta, egy új perspektíva, új „íz”. A könyv – lévén vámpírregény – természetesen nem szenved hiányt vámpírokban és vérben, azonban nagy teret kapnak az ilyen stílusú könyvekben ritkábban előforduló adalékok is, mint a humor, a helyenként hevesebbnél hevesebb érzelmek, amitől a történet egyszerre válik életszerűvé, izgalmassá és komikusan pikánssá. A főszereplő Sookie Stackhouse, a Bon Temps-ban élő pincérnő, ám gyerekkora óta tudja, hogy több ennél: képes olvasni az emberek gondolataiban. Nagymamájával él az öreg Stackhouse-házban, aki magához vette őt és fivérét, Jasont, miután a szüleik fiatalon meghaltak. Hozzájuk csatlakozik az újonnan felfedezett szintetikus vér – a TruBlood – folytán sírjuk sötétjét naplemente után elhagyó vámpírdelegáció: Bill Compton, a kisvárosba visszatelepülő, emberi énjének maradékát kutató érzelmes vérivó, Eric Northman, az ősidőkben átváltoztatott jóképű és keserédesen kellemetlen klubtulajdonos, aki – mint a vámpírok többsége – csak bizonyos fokig tér vissza az emberi léthez. Mint mindenkinek ezen a planétán, neki is pénzre van szüksége, így pénzt csinál abból, amiből a legkönnyebben tud: saját magából és a fajtájából. A klub azoknak a rajongóknak nyitja meg kapuit alkonyat után, akik vámpírokkal szeretnének találkozni, vagy épp felajánlani a vérüket számukra, ám a legcsábítóbb indok a látogatók számára mégis más, nevezetesen vámpírvérhez jutni. A vámpírvér ugyanis az emberek szemében nem más, mint a legtisztább és legjobb drog. Minél idősebb egyedtől származik a vér, annál erősebb és kiszámíthatatlanabb a hatása, minek folytán a használója átélheti élete legjobb éjszakáját; vagy akár meg is halhat. Sookie életét egy csapásra megváltoztatja Billel való találkozása, ám azzal nincs tisztában, hogy nem csak az ő életére lesz hatással a vámpírokkal való megismerkedése. A lány értékessé válik a klubtulajdonos Eric szemében is, aki mint az ötös körzet seriffje, az egyik legnagyobb hatalomnak örvendő vámpír is. Kénytelen-kelletlen együttműködése az emberekkel nagyon zavarja, ám Sookie adottságait kihasználva képes a neki dolgozó vérbankokra, más néven halandókra is elég hatást gyakorolni ahhoz, hogy még gondolni se merjenek olyasmire, ami kellemetlenséget okozna neki, így azonban önmaga csapdájába esik; a szívességek, amiket kér, arra az útra terelik, amitől a leginkább tartott: egy élő ember lekötelezettjévé válik. A könyvben újabb értelmet nyer a „vér szava” kifejezés, csak kissé más aspektusból. Charlaine Harris zseniális alkotása megmutatja az olvasónak, hogyan élnek együtt egymással halandók és öröklétűek; milyen veszélyeket és örömöket tartogathat egy halhatatlan halottal való kapcsolat, illetve betekinthetünk annak a lánynak a gondolataiba, aki folyamatosan, akarva-akaratlan betekintést nyer másokéba, bár itt is, mint mindenhol, léteznek kivételek… Nógrády Vajk ajánlója |
Utolsó kommentek